A Farkas Lady 1. /Befejezett/

17.rész ~ A szökés

...

Nem tudom, hogy pontosan mennyi időre lehettem kiütve, de abban biztos vagyok, hogy nem csak pár órára. Ami be is igazolódott, ugyanis már március 1-jén keltem fel egy kórházi ágyból.

Amikor kinyitottam a szemem, minden feketébe volt burkolva, ezért megijedtem, hogy megvakultam. Majd pislogtam egyet, kettőt, hármat, és máris jobban láttam. Egy orvos hajolt szó szerint bele az arcomba, amitől frászt kaptam.

- Á! - felordítottam, annyira megijedtem a hirtelen közelségtől. Felültem az ágyon, illetve felakartam, mert amint egy kicsit felemeltem a mellkasom, azonnal lenyomtak. Körülbelül 6 kezet éreztem magamon, a karjaimon, lábaimon és a mellkasomon elosztva. - Ne, hagyjanak békén! - folytattam az ordítást, ugyanis nem akartam, hogy idegen emberek "fogdossanak". Habár nem szedték le a kezüket rólam, már nem éreztem súlyosnak őket a testemen.

- Hozzanak még nyugtatót! - hallottam valahonnan felülről a kiabálást, ami szerintem Claire-től származott. Csukva volt a szemem, úgyhogy nem lehettem ebben biztos, de azért fogadni mertem volna rá, hogy őt hallottam.
Mi a francot keres ő még mindig itt?
Az előbbi kiáltásra ismételten elkezdtem ordítani. Biztos elmebajosnak néztek engem, de ez érdekelt engem abban a pillanatban a legkevésbé.

- Nincs szüksé... ÁÁ!! - nem tudtam befejezni a mondatot, mert nem törődve avval, hogy beszélek, belém szúrták a nyugtatóval teli tűt. Lenyomták a fejem a párnára, ezért nem bírtam ellenkezni, ugyanis az előbb említett testrészeimen még mindig ott voltak a kezek, amik immár erősen fogtak. Még pár percig próbáltam ellenkezni, de viszonylag hamar elernyedt a testem és újra álomba zuhantam.

...

Még aznap este újra magamhoz tértem, ezúttal viszont csak egy nővér volt a szobában. Amikor kinyitottam a szemem, ismét csak sötétséget láttam, de kis idő múlva már rendesen körbe tudtam nézni a szobában. A bal oldalamon voltak a mérőműszerek, és minden más eszköz, amire egy orvosnak szüksége lehet. A jobb oldalamon pedig egy kis szekrény volt közvetlenül az ágy mellett, amin egy digitális óra jelezte a napot és az időt.

Március 1. 19:34

Nagyon boldog lettem, amikor tudatosult bennem, hogy már tavasz van. Ugyanis ha tavasszal vadászni megyünk, akkor nagyobb eséllyel bukkanunk vadakra. Télen kész kínszenvedés volt vadászni, ugyanis volt olyan, amikor beletelt egy egész napba, hogy egy rohadt őzikét elkapjunk. Anyával még azt a kis védtelen állatot is meg kellett feleznünk, úgyhogy csak éppenhogy nem haltunk éhen.

Visszatérve a jelenre, próbáltam felülni az ágyban, ekkor a nővér, aki ezidáig bennt tartózkodott a szobában (nagyon meglepődtem, amikor odajött hirtelen hozzám és segített felülni. A párnát a hátam mögé tette, én pedig rádőltem.

- Köszönöm! - mondtam szinte suttogva, mert a hangszálaim nem akartak dolgozni. Köhögtem egy párat, de az sem állította helyre a hangomat, úgyhogy feladtam és inkább néma maradtam. A nővér bólintott, majd egy pohár vizet nyújtott felém. Elfogadtam és pár korty víz után visszatért a hangom, amit örömmel fogadtam.

- Felteszek neked pár kérdést, rendben? - kérdezte a nővér, miközben elvette tőlem a poharat és a mellettem lévő asztalra helyezte. Ugyanonnan elvett egy mappát, rajta lapokkal és egy tollal. A kérdés hallatára görcsberándult a gyomrom. Egyfolytában azon pörgött az agyam, hogy le fogok bukni. Nagyon megijedtem, hogy mi lesz, miután közöltem, hogy nem vagyok halott. Megborzongtam. Nagyon nem akartam válaszolni erre a kérdésre. De valamit muszály lesz mondanom.

- Én, engem, vagyis az én nevem... - próbáltam elhúzni a válaszadást, de egy hirtelen ötlettől vezérelve megadtam a választ a kérdésre. - A nevem Emma Harvey - mondtam, ugyanis eszembe jutott, hogy amikor Anyával elkezdtünk újra az emberek között élni, akkor megváltoztattuk a nevünket.

A nő lebetűztette velem a nevemet, majd megkérdezte, hogy hova valósi vagyok. Mondtam, hogy Los Angeles-i vagyok, tehát idevalósi. Mégsem mondhattam azt, hogy Gail Town-ban élek, mert ha valaki netán nyomozna utánam, akkor sehogy se találjon meg.

Még pár kérdést tett fel az állapotommal kapcsolatban, majd sietve távozott. Ekkor elhatároztam, hogy megragadom az alkalmat és  elszökök. Láttam, hogy a ruháimat a szekrénybe tették, ezért leszedtem magamról azokat a cuccokat, amikkel a gépekhez voltam kötve, majd amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem.

Az óra 21:41-nél járt, én pedig leoltottam a lámpákat és kiléptem a folyosóra. A pénztárcát és a bicskát, amit még a hotelből hoztam, nem találtam, de ez egy cseppet sem izgatott. Próbáltam lehajtott fejjel menni és tájékozódni a kiírások segítségével, hogy merre is lehetek pontosan. Mint kiderült, a 2. emeleten tartózkodtam, a sürgősségin.

De miért vagyok a sürgősségin?

Megráztam a fejem, ugyanis ez részletkérdésnek számított a jelen szituációhoz képest. Észrevettem, hogy csak egy lift vezet lefelé, a kijárat felé. Így hát a fejemen a kapucnival indultam el a lifthez, amire annyi ember várt, hogy két kezemen nem bírtam volna megszámolni.

Körülbelül már harmadjára jött fel a lift, amikor megláttam, hogy a jobb oldali folyosóról az előbbi nővér közeledik felém. Vagyis nem felém, hanem inkább a szobám felé. Tehát felém.

Még jobban lehajtottam a fejem, majd nem törődtem avval, hogy még 100 ember áll előttem és a liftre vár, belementem a tömegbe és nem érdekelt a sok morgás, ami mögülem felhangzott. Beléptem a liftbe és egy kissé megnyugodtam. De csak egy kicsit, ugyanis volt egy rossz érzésem az üggyel kapcsolatban.

Hirtelen valami recsegő hangot lehetett hallani, amikor becsukódott az ajtó és elindult a lift. Mint kiderült, a hangszóróból jött, ugyanis valaki beleszólt a mikrofonba.

- Egy bizonyos Emma Harvey nevezetű 16 éves lány elkeveredett, aki látja, kérem ne engedje, hogy kijusson a kórházból. Addig is a kórházból senki se ki, se be nem mehet! - hangzott egy férfinak a mély, határozott, már-már parancsoló hangja. Bennem pedig megállt az ütő.

Bassza meg mindenki!

Sziasztok srácok!
Ha ez a rész elnyerte a tetszéseteket, kérlek egy Vote vagy Komment formájában jelezzétek felém! :)