A Farkas Lady 1. /Befejezett/

11.rész ~ Konfliktusok

Apa kocsijával mentünk haza, amíg ő 'elfelejtette' használni a féket vezetés közben, addig én próbáltam nem elájulni a vérveszteségtől. A bal kezemet a jobb karomra szorítottam és nem mertem odanézni, ugyanis több vér volt ott a kelleténél. Apa egy oldalpillantást vetett rám, majd bíztatóan a combomra tette a kezét.

- Ne aggódj, drágám - mondta, erőltetve a nyugodt hangnemet - amint hazaérünk, Anya ellát téged. Addig is ... LILLY!!! - az ordítására kicsit lassan ugyan, de felkaptam a fejem. Apa az út és köztem kapkodta a fejét, miközben lassacskán magamhoz tértem. - Úristen, ne ijeszgess! Már féltem, hogy elvéreztél vagy valami ilyesmi - amikor értetlenül meredtem rá, akkor a szemét forgatva folytatta - Lilly! Az előbb elájultál, nem emlékszel rá?! - emelte fel a hangját, majd a homlokomra helyezte a szabad kezét.

Sziszegések közepette elhúzta, majd megállt, ugyanis észre sem vettem, amikor megérkeztünk a lakáshoz. Apa gyorsan kiszállt, majd seperc alatt ott termett az én oldalamon és segített kikászálódni az autóból. Amíg ő az autót bezárta, addig én a társasház felé igyekeztem. Észre sem vettem, hogy a lábamat is megsértette, ugyanis a jobb lábamra nem bírtam rendesen ráállni, így gyors bicegésben haladtam. Apa elém jött és kinyitotta a bejárati ajtót, majd a bal oldalon lévő lakásajtót is kinyitotta előttem, amikor arra biccentettem.

Anya a kanapén ült a nappaliban és éppen olvasott, amikor megzavartuk a nyugalmát. Amint felnézett és meglátott minket, elállt a lélegzete, de hamar észbe kapott és miközben én az étkezőasztalnál helyezkedtem el, ő az orvosi táskáját hozta. Nem volt hivatásos orvos, de nagyon értett az ilyesmikhez. Apa velem szemben ült le és ekkor déja vu érzésem támadt. Visszaemlékeztem arra a napra, amikor utoljára voltunk egy család. Aznap szöktünk el Anyával és azóta nem láttuk Apát, most pedig egyszer csak itt terem és itt van velünk és ez a lényeg.

Egyetlen egy szót sem szóltunk egymáshoz addig a pillanatig, amikor is Anya alaposabban megnézte a sebemet, amit Fear ezredesnek köszönhetek.

Áú! - mondtam, miközben Anya körbetapintotta a sebet. Nagyon érzékeny volt a bőröm azon a területen és ezt Anya is tudta. Rögtön elvette a kezét onnan, majd összehúzott szemekkel rám meredt, közben előszedte a szükséges kellékeket a "beavatkozáshoz".

- Mintha azt mondtam volna, hogy ne találkozz senkivel, mert bajod eshet - vetette oda, immár ismételten a karomra nézett - De persze te mindent jobban tudsz, igaz? - kérdezte, én pedig egyszerre éreztem bűntudatot és dühöt.

- Anya, figyelj - kezdtem, de a földet bámultam, nem bírtam a könnyekkel küszködő szemeimmel rá nézni - Egyszerűen muszály volt Apával találkoznom - tartottam egy levegővételnyi szünetet, majd folytattam - Akartam Apával találkozni. Arról már nem tehetek, hogy mi ÁÁÁ!!!! - nem tudtam befejezni a mondandómat, mert Anya fertőtlenítette a sebet, ami nem éppen egy kellemes érzés volt. Az asztal szélét szorongattam a bal kezemmel, míg a sérülttel rángatóztam akaratom ellenére, ugyanis szabadulni akartam a fájdalom forrásától.

Anya egy pillantással maga mellé parancsolta Apát, aki lefogta a jobb karomat, a ballal továbbra is az asztal lapját szorongattam. A könnyeim nyílegyenes utat törtek az arcomon lefelé, amit még csak meg sem próbáltam megakadályozni. Végül Anya szólalt meg, miközben próbálta az Apa által lefogott karomat rendbe hozni ( már amennyire lehetséges).

- Jó, én azt értem, hogy találkozni akartál vele - úgy beszélgettünk Apáról, mintha nem állna ott felettünk - De mi a francért nem szóltál nekem?! - tette fel az egyébként teljesen jogos kérdést. Már nyitottam a számat válaszra, amikor hirtelen Apa szólalt meg.

- Azért nem szólt neked, mert én magam kértem meg rá. - mondta, mindvégig Anya szemébe nézve. Anya viszont a sebemmel foglalkozott, így bár látszott rajta, hogy nagyon koncentrál Apa összes szavára, de nem nézet rá.

- Mégis mióta hallgatsz arra az emberre, aki elhagyott minket fél évre? - kérdezte Anya hűvösen, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Nem volt lehetőségem válaszolni ismételten, ugyanis Apa szólalt meg.

- Akarod mondani, hogy arra az emberre, aki megmentette az életeteket és feladta magát csak azért, hogy ti békében élhessetek tovább?! - kérdezett vissza felháborodottan. Ekkorra már elengedte a sérült karomat, ami abbahagyta a rángatózást és fel-alá járkált a kicsi nappalinkban.

- Akarom mondani, hogy arra az emberre, aki fél éven át nem üzente meg senkivel, hogy mi történt vele és hirtelen a semmiből előkerül és a lánya akkor szerez súlyos sérülést! - Anya már ordított, de mostmár Apát nézte, az arca vörössége elárulta ( ha a hangsúlya nem tette volna), hogy nagyon dühös. Apa ezt meghallva szintén vörös lett az idegességtől és folytatódott az ordítozás.

- Hogyan az anyámból üzenjek neked egy börtönből?! - gondoltam, hogy Apa bajba került, de börtön? - Ha engedték is volna, hogy saját magam írják egy levelet, mindkét kezemet kikötötték. - felemelte az említett testrészeket és jól látható nyomot hagytak a bilincsek, amik ezidáig egy helyen tartották.

- Esetleg megkérni ott valakit, hogy üzenjen az idióta feleségednek csak annyit, hogy még élsz?? - az ordítozás nem maradt abba, sőt, még jobban fokozódott.

Én mindeközben eléggé elszédültem, részben a sebemnek, részben pedig annak köszönhetően, hogy "elfelejtettem" enni aznap. Igazából egyszerűen kövérnek éreztem magam, ezért néha - néha kihagytam egy - egy étkezést. Tudom, tudom, ez nem helyes, de valahogy muszály elkezdeni.

Mindvégig lefelé néztem, közben az asztal szélét szorongattam, nehogy leessek onnan - képes vagyok rá - amikor még mindig hallottam kisebb hangfoszlányokat a szüleim közti vitából. Anya már a teljes figyelmét Apának szentelte, így abbamaradt a sebem rendbetétele.

Lehunytam a szemem abban a reményben, hogy így hátha jobb lesz, de a fejem is elkezdett fájni. Szuper.

Hirtelen abbamaradt a vita és éreztem Anya kezét a honlokomon.

- Szerencsére nincs láza - nagyon távolról hallottam Anyát, mintha nem is ő ülne szembe velem. - Egyenlőre. - tette hozzá sietve.

- Lilly, nyisd ki a szemed - mondta Apa, akit még távolibbnak éreztem. Nem tettem eleget a kérésének, ugyanis nem mertem kinyitni a szememet. - Lilly, nyisd ki a szemed! - ezúttal parancsoló volt a hangja.

Nagyon lassan kinyitottam a szemem, és Anya fürkésző szemeivel találkoztam. Mintha rájött volna, hogy mi az oka a rosszullétemnek, sietősen elkezdte újra helyre tenni a karomat, engem pedig szúrós szemekkel méregetett.

- Mikor ettél utoljára? - kérdezte, Apa pedig elkerekedett szemekkel nézett rám Anya mellől.

Nyeltem egy nagyot és válaszoltam, közben pedig felkészítve magamat az elkövetkező vitára.

- Ma reggel ettem egy keveset - mondtam elhaló hangon, közben jól láthatóan Apa számolt, majd mikor evvel végzett, rám meredt.

- De hiszen már háromnegyed 6 van! - mondta elképedve - Reggel óta nem ettél?! - mostmár felháborodás is keveredett a hangjába. Megjegyzem, jogosan.

- Igen, de én nem ÁÁÁÁ!!!! - ismételten nem bírtam befejezni a mondanivalómat, amit nem bántam. Anya nem tudom, hogy mit művelt, de hogy rohadtul fájt, amit csinált, abban biztos vagyok.

- Tudom, tudom, ne haragudj - nyugtatgatott Anya, ami egy kicsit segített, de csak egy kicsit. - Amint evvel végeztünk, folytatni fogjuk a beszélgetést arról, hogy miért nem ettél egész nap. Már megint. - fejezte be, nekem pedig elszorult a torkom, úgyhogy csak egy bólintásra futotta.

Sziasztok! Ha egy kicsit is tetszett ez a rész, kérlek jelezd felém! :)