A Farkas Lady 1. /Befejezett/

20.rész ~ Leszerelve

Másnap reggel Anyával megbeszéltük, hogy nem kérünk többet Ms. Pare-ből és úgy magából Gail Townból sem. Örültem, hogy végül sikerült Anyát rábeszélnem arra, hogy szökjünk meg. Tudom, hogyha ezt most megtesszük, akkor Apának hátat fordítunk, lehet, hogy örökre és ezt én sem akartam. De Apa már egyszer megtette velünk, úgyhogy kölcsön kenyér visszajár.

- Mi lenne, ha Európába mennénk? - kérdeztem a mellettem pakoló anyámtól, aki éppen a dolgait rendezgette a bőröndjében. Én már bepakoltam, most pedig Anya következett. Egy csokoládébarna bőröndje volt, amire ha rá néztem, mindig előjött a "Csokit akarok enni!!!" hisztim, ami egy 16 éves lányhoz illik. Anya nevetéssel fogadta ezeket a kitöréseimet és megnyugtatott, hogy majd út közben veszünk egy tábla csokit és az csakis az enyém lesz. Persze az én zöld bőröndömről a spenót jut az eszembe. BRRH! (aki szereti, annak bocsi! 😅 a szerk.)

- Szerintem remek ötlet. Amíg itt, Amerikában vagyunk, addig nincs biztonságos terület számunkra, viszont Európában már nem kell majd rettegésben élnünk. - fejtette ki Anya a véleményét, én pedig rendkívül vidám voltam és erről nem csak a megígért csoki tehet. Hanem hogy újra Anyával vagyok és újra biztonságban lehetünk. Persze az országon kívül, de akkor is van menedék számunkra.

Persze tudom, hogy Apa miatt szomorúnak kellene lennem, vagy érte is el kéne mennünk, de nem érdekel. Mint már említettem, mi csak visszaadjuk neki azt, amit ő adott nekünk.

...

Visszaindultunk Los Angelesbe, mert elhatároztuk, hogy ott fogunk gépre szállni. Anya fekete autójára még a hotel előtti parkolóban loptunk egy rendszámot, biztos ami biztos, ne tudjanak lekövetni minket.

Út közben, ahogy Anya megígérte, megálltunk és vettünk nekem egy tábla csokit, amit a reptérig megettem. Sem én, sem Anya nem akarta elhinni, hogy én tényleg befaltam az összes csokit és ahogy Anya tudta, még hasam sem fájt. Persze, ebben hazudtam, mert nem akartam hallgatni a beszédét arról, hogy 16 évesen hogy lehetek ilyen hülye, hogy megeszek egy egész tábla csokit egyszerre. Már egy párszor végig hallgattam és mostanra meguntam.
Pedig olyan finom volt, egyszerűen nem bírtam neki ellenállni!

Megérkeztünk a reptér parkolójába, ahol fél órát vesződtünk avval, hogy újabb rendszámot szerezzünk az autónak, ugyanis nem akartuk, hogy Európában meglepjenek minket. Én ismételten lassabb voltam Anyánál, akinek kevesebb, mint 1 perc elég volt a rendszám leszereléséhez. Nekem még a 10 perc sem volt elég, ráadásul Anya megszánt és ő szerelte le az én rendszámomat, miután rendesen kiröhögött a szerencsétlenségemet nézve.
Én is szeretlek, Anya!

...

- A nevüket kérem - mondta a nő, akinél a jegyeinket kellett lerendezni. Anyára sandítottam oldalról, aki előrébb állt, azért, hogy neki kelljen beszélni. Ő mindig is jobb volt ilyenkor a hazudozásban. A hotelt is ő szervezte le nekünk, úgyhogy nyugodt voltam, tudtam, hogy ez is menni fog neki.

- A nevem Tara Harvey, a húgom pedig Emma Harvey - egy arcizma sem rezdült meg, miközben ezt kimondta. Persze, rajtam általában átlátnak az emberek, Anya pedig úgy hazudik, mintha világ életében hazudott volna. Különben azért is 'vagyok' Anya testvére mások előtt, nehogy lekövessenek minket.

Még bepakolásnál megbeszéltük, hogy mit és hogyan fogunk csinálni, úgyhogy tisztában voltam avval, hogy mikor, mi következik. Szerintem a nevünket le kellett volna cserélnünk, mert a kórházban is ezt adtam meg, ráadásul ha Apa netán elkotyogta, hogy milyen nevet használunk az emberek között...
De mindegy is, hiszen ha tényleg megpróbálnak lekövetni, igyekeztünk úgy összezavarni őket, hogy mire megtalálnak minket a kamerákon, addigra Európában leszünk.

A személyinket és az útlevelünket Anya csináltatta egy ismerősével, aki nagyon is ért a hamisításhoz. Én személy szerint nem ismerem, de nem lehet rossz ember, ahogy hallottam, hogy Anya beszél róla. Mindig jókedvűen jött haza, miután vele beszélgetett. Tom-ot Anya megkérte, hogy otthonról a Los Angelesben lévő kamerákat hackelje meg és törölje ki azokat a felvételeket, amiken mi is rajta vagyunk. Hihetetlen, de 1 órával később, mikor már a reptéren vártunk a felszállásra, kapott Anya egy SMS-t, hogy minden megsemmisítve a felvételeket illetően.

...

Miután megkaptuk a jegyeket, mivel még 1 óra volt a gép felszállásáig, leültünk a váróban és kártyáztunk. Black Jack-et játszottunk, és már 2-1 volt a nyerési arány Anya részére, aki imádta ezt a játékot. Szerencsénkre ilyeneket is árultak, máskülönben a falakat bámulhattuk volna háromnegyed órán keresztül.

- Kérjük kedves utasainkat, hogy akik a G68 járattal utaznak, adják le nagyobb csomagaikat és szálljanak fel a repülőgépre. A gép 25 perc múlva indul - mondta egy női hang, mi pedig felfüggesztettük a játékot. Ugyanis mi evvel a géppel akartunk Párizsba utazni.

Eltettem a kártyákat, majd a zöld bőröndömért nyúltam, ami mellettem pihent. Anya már a barna bőröndjében szorongatta, úgy tűnt, mintha ideges lenne. Gondoltam, hogy az utazás miatt, ezért megszorítottam a kezét.

- Nyugi, semmi gond sem lesz az utazáskor. - mondtam, és őszintén szólva így is gondoltam. Nem hittem, hogy bármi gond merülhetne fel most, hogy már csak egy vékony szál választ el minket a teljes szabadságtól.

- Attól nem is félek - válaszolt Anya, közben végig a földet bámulta - Hanem attól, hogy egyáltalán nem fogunk utazni. - fejezte be, nekem pedig a szemöldököm az égig, az állam pedig a földig ért. Óvatosan körbepillantottam és megláttam 6 feketeruhás embert, akik több méteres távolságban voltak tőlünk, de még így is körbe vettek. Minden oldalon volt legalább egy férfi, aki napszemüvegben ácsorgott, végig felén volt fordulva és látszólag minket is nézett.

- Ezt nem hiszem el - sziszegtem Anyának, aki csak egy aprót bólintott, megértve a kiakadásomat. - Hogy a francba találtak meg minket? Nem azt mondtad, hogy Tom letörölt minden felvételt? - kérdeztem, mostmár én is csak a földet voltam hajlandó nézni. Anya most bólintott.

- De igen, viszont ezek szerint későn. - Anya a válaszával egy cseppet sem nyugtatott meg, az a tény pedig végképp nem segített a helyzeten, hogy láttam, amint Ms. Pare tipeg végig a várótermen hatalmas magassarkújában. Legszívesebben megfojtottam volna azt a nőt. Valószínűleg látszódott ez a gondolat az arckifejezésemen, mert két feketeruhás ember ugrott mellém és tisztes távolságban ugyan, de ott maradtak. Itt a tisztes távolság 10 centimétert jelent.

Ms. Pare sem jött közelebb, Anya mögött körülbelül fél méterrel megállt és elmosolyodott.

- Nocsak, nocsak, kikket látnak szemeim! - kezdte Ms. Pare, nekem pedig ökölbe szorult a kezem.

Sziasztok srácok! 🙂
Szóval, ez már a 20. rész és Úristen! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok idáig, ráadásul már 1.05 ezer megtekintésnél jár ez a történet.
Nagyon szépen köszönöm, ti vagytok a legjobbak! 😘❤️👑
Ha gondoljátok, Kommentben megírhatjátok, hogy mit gondoltok a történetről, vagy hogy mire vártok a folytatásban, kíváncsi vagyok a véleményeitekre 😁
Legközelebb találkozunk, Puszi srácok! 😘💞