¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Az első, amit megérzek, az a szag. Az, amit nem lehet nem felismerni. Már akkor érzed, mikor meglátod a kórházat, vagy a rendelőt. A második, amit érzek, az pedig a fájdalom. Nem is tudom betájolni pontosan, de van. Erősen. A harmadik az utolsó dolog, amire emlékszem.
Az agyamat megtelítik az utolsó emlékek képei, amiket nem tudom, hogyan fogok tudni elűzni. Vagy egyáltalán képes leszek-e rá.
Résnyire nyitom a szemem, próbálva felmérni a környezetem. Minden fehér, vagy halványzöld, gépek csipognak a jobb oldalamon, és onnan jön a legtöbb fény.
- Nala? - ezer közül is megismerném KC sipákolós hangját.
- Jaj Nala! Úgy aggódtam érted! - KC pici teste már rajtam is van, a lehető legnagyobb mackóölelésbe vonva, ami elképzelhető egy ilyen apró nőtől.
- KC óvatosan! - Cruz gyönyörű hangja is megszólal a szobában, de egészen addig nem látom, míg KC ki nem kerül a képből.
- Sziasztok. - a hangom serceg, és a torkom sivatagossága eszembe juttatja, vajon mikor ihattam utoljára.
- Hozok vizet, ne aggódj, hozok vizet! - hadarja KC, elfutva a kancsóért, ami a közeli asztalon van.
- Szia csajszi! Basszus, még így is jól nézel ki! -viccelődik Cruz, leülve KC helyére az ágy mellé.
- Neked elhiszem. - mondom mosolyogva.
- Tessék, itt van!- KC egy hatalmas pohár vizet tart előttem, ami kiált azért, hogy megigyam. Cruz segít felülni, hogy ne borítsam a nyakamba az egész pohár tartalmát. A víz elmossa a szárazságot a torkomban, meg sem állok addig, amíg el nem fogy az egész pohárral.
- Lassíts kicsilány, van még bőven! - szól rám Cruz látva, hogy mindjárt belefulladok a folyadékba, annyira sietek.
Víz. Nem csak a belsőmnek lenne szüksége a vízre. Ölni tudnék legalább egy zuhanyért. De a legjobb egy több órás ázás lenne egy kád forró vízben. Már a gondolattól is kivagyok. Le kell mosnom magamról sok dolgot. Nagyon sokat.
KC és Cruz arról vitatkoznak, hogy mennyi vizet adjanak még nekem. KC ragaszkodik ahhoz, hogy igyak meg még egyet, Cruz pedig attól fél, hogy félrenyelek a nagy sietségben. Már meg sem lepődök. Akármennyire szórakoztatóak is, most nem tudják elvonni a figyelmem a szüntelen fájdalomról a fejemben, és a nehéz lélegzetvételről, ami szorítja a mellkasomat. Gyengének érzem magam, a poharat is nehéz megtartani a kezemben. A kezeimen kisebb zúzódások vannak, amikre azt mondanám, hogy nekimentem valaminek, vagy bevertem őket.
- Hé, Nala... - már látom Cruzon, hogy mibe akar belekezdeni, de félbe szakítja az ajtó, amin egy orvos jön be, háta mögött Dallassal.
- Miss Dacaro, örülök, hogy felébredt. Én Dr. Russel vagyok, az orvosa. - Dr. Russel rutinosan beszél, kicsit úgy, mintha csak egy lennék a sok eset közül.
