¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
– Dallas! Martinez keres! Dallas! – egy ismeretlen hang kiabál a helyiség másik végéből, reménytelenül próbálva magára vonni a figyelmem.
– Nem érdekel. – Ennyit mormogok, inkább csak magamnak, ahogy pásztázom az arcokat, keresve köztük a megfelelőt. – Hol van Rowe?
Egy pillanatra minden szempár rám szegeződik, úgy bámulnak rám, mint szarvas a fényszóróba, de választ nem kapok. Mintha sosem hallottak volna felemelt hanggal.
– Lelepett, azt mondta nm várjuk pár napig. – Theo jelenik meg a lépcső tetején, kifejezéstelen arccal maga felé biccentve. – Martinez keres.
Bassza meg az a disznó. Van jobb dolgom is, mint őt babusgatni. A saját pénzét sem tudja megkeresni.
Végigmegyek a sötét folyosón, a bakancsom súlyos léptei visszhangoznak az üres falakon. Belököm az ajtót magam előtt, ahogy elé érek, nem foglalkozva azzal is, hogy becsukjam magam után.
– Hol a faszban voltál? Munka van Dallas, és nem küldhetek akárkit. – Rám sem néz miközben beszél, szemei az előtte fekvő laptopot koslatják.
– Minimum tíz haszontalan hülyegyerek van lent, akik semmit sem csinálnak egész nap. Van kit küldened.
– NEM! – tenyereivel rácsap az asztalra maga előtt, az egész feje lángvörössé pirosodik. – Kibaszottul te fogsz menni, és leszarom, hogy megtalálta- e a lányt vagy sem.
Az állkapcsom megfeszül, ahogyan összepréselem a fogsorom. Megtanultam nem foglalkozni azzal, mit ejt ki a száján. Sem magamra venni, sem felbaszni nem szoktam magam rajta. De ha még egy szót szól...
– Értem, basznivaló...
Az öklöm azonnal megtalálja az arcát, az ütközéstől adrenalin szabadul fel bennem. Az ujjaim a nyaka köré tekerednek, nem túl erősen, de eléggé ahhoz, hogy komolyan vegyen.
– Most folytasd...
Érzem az ereket, ízületeket a tenyerem alatt, lüktet, próbál levegőhöz jutni. Meg tudnám itt és most fojtani, akár egy kezemmel is. Senki sem állíthatna meg.
– Dallas!
Hogy ennek mindenhol ott kell lennie?
– Dallas!
Kibaszott Theo.
– Mivan?
– Beszélnünk kell.
– Persze, hogy beszélnünk kell. – A legszívesebben a szememet forgatnám, szinte már komikus, hogy mindig a legjobb pillanatban van ott, hogy mindent elbasszon nekem.
