Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az első gondolatom az volt, hogy úgy ahogy vagyok, beülök a kocsiba. A cérna és a tű még mindig a sebemből lógott, amikor már az ajtóban voltam. Ha Cisco és Cruz nem kap időben észbe, a saját véremben úszva, félmeztelenül indultam volna neki a nyolc órás útnak, mint valami sorozatgyilkos. Nem mintha érdekelt volna.
A vonal másik végén tompa hangok, egy idő után emberek hangja volt hallható, aztán kiabálás. Megszakítottam a vonalat, és újratárcsáztam Nala számát, de egyszer sem vette fel. Akárhányszor próbálkoztam.
Miután KC összefoltozott, a lehető leggyorsabban kocsiba ültem, és rátapostam a gázra. Nem is tudom miért nem tettem meg ezt azonnal, most már rég ott lennék, megbizonyosodva arról, hogy jól van. Nem tudom, miért érzem ezt a sürgetést magamban, amikor a biztonságáról van szó. Általában nem hallgatok az ösztöneimre. Jól jönnek, de a világban, amiben élek, nem dönthetek a semmiből. Nem lehetek felelőtlen, impulzív. A saját káromon tanultam meg, hogy az ösztöneimtől hibákat követek el. Olyanokat, amiket nem engedhetek meg magamnak. Ezért elég hamar rá kellett szoknom, hogy átgondoljam, mit mondok és csinálok, mielőtt cselekednék. De mióta ismerem ezt a lányt, valahogy a megfontoltság kiapadt belőlem.
Csak pár perc, és ott vagyok. Alig pár ajtó, és méter választ el attól, hogy mellette legyek. Az érzés, ami hajt, leginkább hasonlít a függőségre. Legalábbis úgy gondolom, ilyen lehet. Minél közelebb vagyok az úti célhoz, annál jobban vágyom arra, hogy odaérjek.
Közel van a tavasz, ezért már hamarabb világosodik. Mikor leparkolok a lakása előtt, még éppen nem látni a nap sugarait. A nyirkos idő, és az éjszakai hidegtől a levegő olyan friss, és üde, amitől azonnal felfrissülök a hosszú út után, ami alatt egyszer sem álltam meg. A lábam csak visz előre, öntudatlanul megyek, mint aki csukott szemmel is eltalálna az ajtóhoz.
Vissza kell fognom magam, hogy ne azonnal a kilincsért nyúljak, vagy dörömbölni kezdjek rajta. Nem kell a feltűnés, sem a panaszkodó szomszédok, akik a zajra ébrednek. Ehelyett becsöngetek, és lágyan kopogok. Már amennyire képes vagyok rá. A kezeim nem gyengéd fogásokhoz, és mozdulatokhoz vannak szokva.
Senki. Miért nem nyit ajtót? Hangosabban kopogok, türelmetlenül.
– Gyerünk Nala... – mintha a magamban beszéléstől kitárulna az ajtó.
Másodpercekkel később sutyorgás és mozgolódást hallok a másik oldalról. Ha valami baj lenne, senki sem jönne ajtót nyitni, ez egy jó jel.
A zárak megszólalnak, és az ajtó félig kilendül, mögötte pedig az álmos szemű Nalaval. A haja borzos, amiből meg lehet mondani, hogy éppen hogy kikászálódott az ágyból, a szemei véreresek, alattuk lila karikák. Ha aludt is valamennyit, az sem lehetett túl jól.
