Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
A szél süvít az autóban, és néha felkapja a könnyű üvegdarabkákat a levegőbe. Golyók süvítenek el mellettünk, vagy fúródnak a kocsi egy részébe, legalábbis ezt szűröm le a hangokból. Hideg verejték fut le az arcomon, és didergek az egy szál pólóba, amiben aludtam.
A kocsi úgy mozog alattunk, mintha hullámvasúton ülnénk, és az a csoda, hogy még nem tértünk le az útról, és mentünk neki valaminek. Az út kietlen, amit furcsának találok, de fogalmam sincs, melyik úton is megyünk, hova tartunk.
Dallas 120-al megy, és a szeme ide-oda cikázik, hol az utat, hol engem figyelve. Mintha csak leellenőrízné, hogy ott vagyok e még mellette. Amit amúgy nem nehéz észrevenni, mert itt-ott kibukkan belőlem egy sikoly, amikor újabb találat éri az autónkat, attól félve, hogy a következő már engem vagy Dallast találja el. Valószínűleg Dallas is valami ilyesmire gondolhat, mert az arca egyre gondterheltebb, és most jóval öregebbnek tűnik. A szemem őt pásztázza,remélve, hogy ha csak rá koncentrálok, nem nehezítem meg a dolgát a pánikrohamommal, ami lassan utat tör magának. Hirtelen kanyarodunk ide-oda, és egyre kevesebb golyó suhan felénk.
Sötétebb helyeken vezet, úgy mint aki ismeri minden részét ezeknek az utaknak, majd egy gyors mozdulattal megrántja a kormányt, betérve egy koromsötét zugba, egy hatalmas vasból felhúzott épület mellett. Leállítja a motort, és ahogy minden fénye kialszik, és minden zaja elnémul a járműnek, beleolvadunk a sötétségbe. Nem látok semmit sem, és ha nem tudnám az ellenkezőjét, azt hinném, álmodok. Sosem vett még körül ekkora árnyék.
– Mit csinálsz? Miért álltál meg? – suttogom.
– Shhh. – Dallas kezei megtalálnak, és a vállam tapogatja. Más esetben meglepődnék az érintésen, de most hálás vagyok érte, amiért visszatart az ájulástól.
Pár pillanat múlva felbőg mögöttünk két autó motorja, ahogyan hatalmas sebességgel húznak el mögöttünk. Mi teljesen észrevétlenek maradunk, és percekkel később, mikor már csak a saját légzésünket halljuk, Dallas elenged, beindítja a motort, és visszakanyarodunk arra az útra, amelyről jöttünk.
Fényszórók nélkül, gyorsa hajt, elérve, hogy minél távolabb kerüljünk az üldözőinktől. Most merek megmozdulni először, mióta az első lövés eltalálta a szélvédőt.
– Jól vagy? – kérdi az, aki úgy néz ki, mintha hetek óta üldöznék.
– Igen. Te? – csak bólint, de a válaszom úgy néz nem elégíti ki.
– Eltaláltak?
– Nem, nem érzem. Jól vagyok. Hová megyünk?
– Már messze járhatnak, de még tovább megyek. Útközben megállunk egy motelnél.
– Az biztonságos lesz? – valahogy a motel ötlete nem tetszik annyira.
– A ma éjszakára több lehetőségünk nincsen. Biztonságosabb, mint a kocsiban aludni. – oké, meggyőzött.
