A Kilenc betűs Szó! (BEFEJEZETT)

*Tízenegyedik*

A félelem át járja a gyomromat, ahogy lassan fel állok és az ajtó felé kezdek el sétálni. Anette mögöttem még hangosabban kezd gügyögni és vele együtt az én szívem is gyorsabban kezd el dobogni. Az erős parfüm meg csapja az orrom, ahogy közeledek hozzá.
-Képzeld szívem, ma jött meg az új család tag. - suttogja Margarete.
-Remek, reméltem hogy minél később annál több időm lett volna fel készülni. - morogja.
-Ugyan, ne legyél te is ilyen. James ma igazán hozta a formáját. Szegény kislány, látnod kellet volna a fájdalmat a szemébe mikor a fiúnk el ragadó fogadásban részesítette. -
-Talán neki is kellet volna egy kis idő, hogy fel dolgozza akkor talán ő is jobban állt volna hozzá. - lassan tovább sétálok, még meg nem látok egy szürke zakót és egy határozottan hatalmas markáns kezet.
-Most te az ő pártját fogod? - kérdezi idegesen.
-Nem, egyértelmű hogy nem. Nagyon is haragszom James viselkedése miatt, csak rettegek attól hogy hogyan fogom helyre hozni amit annyi évvel ezelőtt el rontottam. - motyogja.
Szóval a férfi aki állítólag az én apukám, bánja azt a napot amikor le mondott rólam. De miért pont most kezdte el és miért nem előbb. És miért nem maradt anya és mellettem.
-Nyugodj meg szívem. Biztosan találunk rá módot, hogy ki alakuljon köztetek a kötelék ami annyi évvel ezelőtt el szakadt. Lehet hogy az elején nehéz lesz, de majd együtt sikerül. Egyenlőre amúgy is a kislánynak meg kell szoknia az új környezetet, és hogy egy hatalmas család tagja. - mondja Margarete. Hangjából ki cseng a boldogság és az öröm.
-Igen, tudom. - válaszol.
-Most pedig ideje, hogy találkozatok. Mielőtt újra el mész. - mondja, majd meg hallom a lépeket és gyorsan vissza szaladok a nappaliba Anette-hoz.
-Lea, drágám. - szólít meg Margarete mire rá nézek. - haza jött az apukád, és szeretem ha ki jönnél a konyhába hozzánk egy kicsit. - mondja mosolyogva. Bólintok, majd lassan fel állok.
-A picivel mi lesz? - kérdezem.
-Ő is ki jönn addig velünk. - mondja majd közelebb lépkedve fel veszi. - na induljunk. - mondja majd a válamra rakva a másik kezét ki megyünk a konyhába.
Ahogy át lépem a küszöböt egy magas, ősz hajú emberrel találom szembe magam.
Hosszú percekig csak nézük egymást miközben a hasonlóságot keresük a másikban. Én találok is egyet. A szemem. Pont olyan mint az övé. És neki is van a jobb szeménél egy apró halvány anyajegy.
-Szia. - köszörüli meg a torkát.
-Jó estét Mr....... - itt el akadok ahogy egymást követően cikáznak át a fejembe a gondolatok. Most vajon, hogy kéne szólítanom. Használjam egyáltalán a Mr. -meg szólítást, vagy hagyam a csudába.
Mint ha ő is ugyan ezek re gondolna lassan közelebb jönn. Le hajol majd mikor észre veszi, hogy még így sem vagyunk egy magasak le guggol majd hatalmas kezével meg fogja az enyémet és lassan meg szórítja és el rejti az újaival.
-Jó estét az én nevem David Hopkins. Szabad meg tudnom ennek a gyönyörű hölgynek a nevét? - kérdezi mire lassan bátortalanul bólintok.
-A nevem Lea Hopkins. -
-Hopkins? Azt hittem anyukád vezeték nevét használod. - mondja.
-Nem, anya azt mondta apa vezeték neve sokkal jobb. - kezdek lassan fel engedni.
-Akkor Lea, örülök, hogy meg ismerhetlek, és hogy el mondhatom hogy a családunk tagja vagy. - add apró puszit a kezemre.
Miért ilyen kedves. Akkor miért nem volt. Miért most lett ilyen.

***
Este miután Margarete segített ki pakolni azt a kevéske ruhámat és egyetlen képemet anyuról amit a "Ház"-ból hoztam el magammal, le feküdtem. Sokáig ébren voltam és képet szorongatva a kezembe nézelődtem jobbra-balra.
-Anya, tudom hogy mindig is legjobbat akartad, és hogy nem akartál itt hagyni, de mi óta te el mentél minden rosszabb lett és váratlan események sorozata súlytott le az eddig nyugodt életemre. Dale el ment és azóta sem tudok róla semmit, és az új mostóha bátyám gonoszkodik velem. Margarete nagyon aranyos színte már lehetetlen mennyire. Apa, vagy is David is sokkal jobban viselkedik velem mint az előtt bár még mindig haragszom rá, hogy amikor kellett nem volt mellettem. - gyorsan le pillanatok a képre ahol anya éppen az első napomra kisér be az iskolába. Mosolyogva le guggolva figyel a kamerábba, miközben bátorítoan meg szorítja a vállamat. Szőke haja egyenesen hullik a hátára és a vállára. Ott még én is sokat mosolyogtam. Paul is aranyos és szerethető ember volt aki mellett úgy éreztem magam mint egy hercegnő. - annyira hiányzol. Te is és Paul is. Néha rosszakat álmodok mint ha én is veletek lettem volna a balesetnél, pedig nem. Azt állmondom ahogyan egy erős fény felénk halad, én hátulról szólok nektek, Paul idegesen el mozdítja a kezét mire az autó hirtelen csikorogva el fordul. Te síkitasz és ordítasz valamit amit nem értek és én pedig össze kuporodva sírok miközben téged nézlek. Most mond meg, miért álmodok ilyet? - kérdezem még mindig a képet nézve. - miért álmodok ennyire részletesen arról a szörnyű estéről. És miért fáj még mindig a szívem ha bele gondolok abba, hogy mi lett volna ha én is velet vagyok. Vagy miért fáj a szívem amikor Dale-ra gondolok. Miért nem vagy itt mellettem, hogy el mond mit kéne tennem. Hogy el mond nekem mi a helyes, mi az hogy szerelem és hogy mi az a halál. - egy könny pereg végig az arcomon, ahogy anyát kezdem el nézni. Mint ha pontosan rám nézne. Mint ha pontosan a sebzett szívemet próbálná meg nézni. Mint ha csak azt akarná mondani a pillantásával hogy mellettem van.
Óvatosan vissza rakom a képet a szekrényre majd oldalra fordulva tovább nézem. Az álmosság úgy ront be az ajtón hogy nem is figyelmeztett és mire észbe kapnák már el is nyom az állom.