A Kilenc betűs Szó! (BEFEJEZETT)

*Huszonkilencedik*

Még mindig Dale és az ő szavai jártak a fejembe. Vissza kaptam, pedig egy időre el veszítettem. El akartam felejteni és amikor úgy éreztem sikerült, ő újra elő került. Kész férfi lett belőle, és én ennek nem voltam a része ahogy semmi másnak.
Miután haza hozott én csak be mentem a szobámba és végig feküdve az ágyamon el merültem a gondolataimba. Kínzott a másnaposság de leginkább a régi emlékek.

Dale és az én első találkozásunk!

-Figyelem gyerekek. Ma jött hozzánk egy új gyerek, viselkedjetek vele meg értően, a mai naptól Jonah és Antonio szobájába fog lakni. - mondta a felügyelő, miközben az ebédlőben mindenki halkan sugdolozni kezdett. A fiú elő lépet a sofőr háta mögül majd végig nézet a társaságon. Ahogy én is meg néztem, észre vettem rajta egy nagyon csúnya sebbet. Az agyam egyből be kapcsolt majd mosolyogva fel álltam és közelebb sétáltam.
-Szeretnél hozzám ülni az ebédnél? Meg értelek ha nincs kedved, általában egyedül ülők. - mosolyogva néztem gyönyörű szemeibe. Zöld szeme és korom fekete haja még fehérebbé teszi a bőrét. Vajon ő vele mi történhetett?
-Lea kérem üljön vissza. -mondja a felügyelő mire a komor tekintetébe nézve bólintok. Vissza ülök a helyemre majd tovább figyelem az új fiút.
Ő elöszőr csak áll majd mikor mondják hogy ő is válaszon egy helyet, fel veszi a kapucnit és felém sétál. Hatalmas mosoly kiseréteben arrébb huzodom. Szó szerint le dobja magát mellém majd a csendbe burkolozva néz ki a fejéből.
Teljes testemmel felé fordul majd barátságosan ki nyújtom a kezem, hogy be tudjak mutatkozni.
-A nevem Lea. De szerintem ez már tudod hiszen az előbb hallottad. - ő csak a kezemet figyeli, majd a szemembe néz. Ekkor érzem meg hogy fel forosodik az arcom. Sokáig csak engem néz miközben én egyre gyorsabban és gyorsabban veszem a levegőt. Egy idő után azonban újra meg probálom szóra bírni.
-Na jó figyelj. - fordulók újra felé. - nem beszélsz, akkor ne tedd nem probléma nekem sem volt könnyű hogy egyik percről a másikra ide kerültem. De mivel a barátom vagy ezért segíteni fogok hogy könnyebben menjen. És első sorban ez a tiéd. - nyújtom át neki a kedvenc csokimat. - a csoki mindenkinek jót tesz, mert annyira finom hogy az valami hihetetlen. - érzem meg újra hogy engem figyel. Zöld szemei folyton az arcomat figyelik. Kicsit íjesztő de anya azt mondta hogy nem szabad el itélni egy ember a kinézete miatt.
-Barátod? - szólal meg végül. Hangja rekedtes, és kicsit mély.
-Igen, hiszen csak a barátomnak adom oda a kedvenc csokimat és csak a barátaim ülhetnek itt, már pedig az eddig nem volt szóval érezd magad jól. - vigyorodom el értetlen arcán. - kicsit ijesztő vagy ilyenkor ugye tudod? - kérdezem meg egy kis idő után, mert még mindig engem néz.
-Ijesztő? - kérdezi fel vont szemöldökkel mire bólintok.
-Ilyen nincs. - motyogja el fordulva majd egy apró mosollyal a szája szélén vissza fordul és újra a szemembe néz.
Most tényleg jól látom, végre mosolyog. De akkor is ijesztő.
-Na de nagy fiú, gyerünk edd meg mert a végén még én eszem meg. - mondom a csokira mutatva.
Sokáig csak nézi majd újra a szemembe. Tényleg sokáig akarja ezt csinálni?
-Ne néz már így rám. Annyira ijesztő és zavaró tudd lenni mert az biztos hogy neked van a világon a legnagyobb és legszebb szemed. - mondom majd el pirulok ahogy rá jövők hogy mit mondtam.
Ő is el mosolyodik majd közelebb hajolva tovább néz.
-Okés akkor néz. De a te hibád lesz ha le eszem magam. - fordulók el tőle. - és akkor muszáj lesz ki engesztelned ami hogy őszinte legyek nagyon nehéz. - mondom mire halkan fel kuncog. Ekkor újra felé kapom a fejem és meg láttom, hogy nem csak hogy kuncog egész pontosan halkan nevet.
-Mindig ilyen sokat beszélsz, kicsi Lea? - kérdezi.
-Igen, miért mi a baj azzal ha sokat beszélek. Én nagyon szeretek beszélni. - mondom majd be csukom a szemem mert megint engem néz.
-Miért csuktad be a szemed? - kérdezi.
-Azért mert megint engem nézel és nem tudom miért de zavarba vagyok. - megint nevet majd meg hallom a zacskó zörgés mire újra ki nyitom a szemem.
Felém nyújtja de mire érte nyúlnék hogy meg felezzük el rántja a kezét.
-Naaa. - vágom be a durcát. -nem jó ha a kedvenc csokimmal szórakozol. - nézem továbbra is a kezét.
-Miért? - kérdezi.
-Mert imádom és sose tudok ellen állni neki ha kell akár a kezedből eszem meg. - amikor pedig az arcára nézek valami más érzés járja át. A szeme végig néz rajtam majd vissza a szemembe.
-Hány éves vagy? - kérdezi a remegő hangon. Gyorsabban kezdi venni a levegőt ahogy a válaszomat várja.
-Tízenkettő. - mondom.
-Az túl fiatal. - motyogja.
-Mihez fiatal? - kérdezem.
Nem válaszol csak el fordul. Nagyon rosszul esik ezért én vissza fordulok az asztalhoz majd úgy döntök most már nem beszélek vele. Ha nem akarja el mondani nem fogja. Majd később úgy is próbálkozok még.
-Nagyon furcsa vagy. - szólal meg végül újra. De én nem reagálok csak tovább eszek.
-Most pedig haragszol? - kérdezi mosolyogva. Megint semmi választ nem adok pedig már a számon lenne hogy igen.
-Elképesztő, éppen csak sikerült el halgatatni de már is meg bántam. Hiányzik a hangod. - mondja mire apró mosoly jelenik meg a számon de mire sikerülne el takarnom ő már ki szurta. - Azt láttom hogy probálsz úgy tenni mint ha haragudnál de te sem tudod sokáig bírni. - jegyzi meg.
Felé fordulók mire felém nyújta a csokit, természetesen ki bontva. Rá nézek mire ő sójaht majd ketté töri és a másik felét oda raja a tálcámra.
-Szent a béke? - kérdezi.
-Már hogyne lenne. - mondom vigyorogva majd hangosan fel nevetek. - eddig sem haragudtam.- kezed el tovább enni.

El mosolyodom amikor eszebe jutt a legelső vele töltött napom. Dale már akkor igazi nőcsábász volt, csak én még túl fiatal voltam, hogy ez tiszta legyen a számomra. De ha most vissza mehetnék az időben akkor sem változtanák semmit mert így tökéletes volt.