A Kilenc betűs Szó! (BEFEJEZETT)

*Tízenhetedik*

Margarete vitt el az iskolába, mert James váratlanul beteglet. Milyen érdekes, hiszen reggel még semmi baja nem volt, most meg ki találja hogy nem megy suliba, mert nem érzi magát jól?
-Ma én jövők érted, holnap pedig Apukád. - mondja, mire bólintok. -És remélhetőleg holnap már James is jön iskolába mert akkor ő fog haza hozni. De nyugi, ha nem szólsz hozzá nem fog csinálni veled semmit. - mondja kedvesen, mire megint bólintok. Még hogy semmit, az éjszaka folyamán ő miatta maradtam fent és sírtam ki magamból a létező összes könnyemet. Arról nem is beszélve, hogy meg pofozot, és a nyakamat szorongata, de tényleg ezen kivül nem tett semmit.
-Ma reggel adott nekem reggelit. Igaz hogy nem éppen kedves gesztusból de adott, és ez már szerintem haladás. - mondom, mire Margarete is bólint. - attól el tekintve, hogy ma is volt egy kis nézet el térésünk. De nem bántott vagy ilyesmi. - ki felé nézek az ablakon, miközben a suliba tartó diákokat figyelem. Van ott velem egy korú is és tőlem fiatalabb is akik egyedül mennek.
-Ők mindig egyedül mennek? - kérdezem Margarete felé fordulva.
-Igen, te is majd a barátnöidel fogsz menni, csak az elején muszály, hiszen nem nagyon ismered a környéket és nem szeretnénk ha valami baj történe. - mondja.
-Nekem nem lesznek barátnőim. Sose voltak, mert egyszerűen nem találom meg velük az összhangot.- motyogom.
-Ugyan itt annyi kislány van, hogy valamelyik biztos meg felelő lesz a számodra, ha meg még sem akkor lesznek majd fiú barátaid. - mondja mosolyogva.
-Azok sem lesznek, egy volt de ő is el hagyott. - válaszolok.
-Hogy érted hogy el hagyott? - kérdezi.
-Úgy hogy őt is örökbe fogadták pedig tett nekem egy igéretett. Hogy írni fog de még sem írt. El hagyott és el is felejtett pont úgy ahogy a többiek. - mondom Margarete szomorú arcára nézve.
-Értem. -
-Sajnos ez van azokkal akik az árvaházban élnek. El felejtik őket és sose térnek vissza hozzájuk senki aki ki került onnan. - mondom. - de én igen, én majd vissza fogok menni mert ott vannak barátaim. - a kocsi le áll majd Margarete felém fordul.
-Vissza szeretnél oda menni? Nem szeretsz a mi családunkban lenni? - kérdezi aggódva.
-Nem, nem úgy értettem. Hanem látogatóba. Szeretném majd meg látogatni őket. Persze ha nem gond. - mondom.
-Nem, csak meg ijedtem hogy talán valami miatt jobban szeretnél oda vissza menni. - motyogja majd újra el indítja a kocsit. - mit szólnál ha ma te sem mennél be a suliba? Úgy érzem lenne mit nekünk még meg beszélni, és James pedig nem hal bele ha figyel egy kicsit a húgára. - kérdezi mosolyogva.
-Igazából már gondolkoztam rajta, hogy rá veszlek ma ne kelljen be mennem, úgy hogy én nem ellenzem a dolgot. - engedek meg egy hatalmas vigyort aminek láttán Margarete szeme csillogni kezd.
-Akkor indulás, a mai napra. - vesz be egy éles kanyart majd az iskolával ellentétes írányba kezd el menni. - táskákat hátra dobni, ablakot le ereszteni és zenét be nyomni. - utasít, mély vicces hangon.
-Értettem kapitány. - mondom nevetve majd a mindent teljesítve hangosan fel nevetek. Mióta ki kerültem onnan ez az első hogy így tudok nevetni. És ezt mind Margarete-nek köszönhetem.

***

A kocsiba át öltözni talán nem egy könnyű feladatt és nem is a leg unalmasabb úgynan is még a harisnyát erőltettem magamra vagy kétszer hangosan fel nevetem attól a szenvedéstől amit le müveltem.
-Kész vagy? - kopog be az ajtón Margarete.
-Egy pillanat. - mondom majd miután fel kapom a tornacipőmet ami egy cseppet sem illik a vörös egybe ruhához és a átlátszó, vagy is bőrszínű vagy milyen harisnyához, végre ki mászok a kocsiból.
-Ez igen, mint ha egy milliárdos lányával társalognék. De várj, nézzük mint rejt a táskám. - gyorsan át kutatja majd elő véve egy fésűt meg egy haj gumit közelebb lépked. -Szabad? - kérdezi mire bólintok.
Gyorsan és fájdalom mentesen ki fésüli a hajamat majd össze fogva egy igazán elegáns fonást csinál.
-Köszönöm. - mondom majd tovább csodálkozom a mini tükörbe amit Margarete adott oda.
-És nézd mi van még itt? - mondja majd a táskájából elő kap valami mini fésűs valamit.
-Ez micsoda? - kérdezem.
-Nem tudod ez mi? - kérdezi döbbenten.
-Nem. Nekünk sosem volt ilyen. - mondom.
-Ez egy szempilla spirál amit a lányok használnak a szempilla meg hosszabbításában és dusításában. - magyaráza.
-De ugye ez nem fáj? - kérdezem.
-Nem, ez sose fáj. - mondja majd közelebb lépkedve, el mosolyodik.
-Ki próbálod? - kérdezi mire bólintok.
-Akkor tessék. - adja oda.
-Nem, inkább te. - monfom majd be csukom a szememet.
Pár perc telik el mire újra ki nyithatom, és amikor bele nézek újra a tükörbe magamra sem ismerek.
-Nagyon furcsán nézek ki. - motyogom a tükörbe.
-Nem furcsán, inkább nagyon szépen bár smink nélkül sokkal szebb vagy. - mondja mosolyogva. Én is el mosolyodok majd gyorsan meg ölelem.
-Köszönöm. - suttogom, mire a fejem tetejét kezdi el simogatni.
Láttod ezt anya, ő nagyon kedves hozzám ezért ő rá is vigyázni kell. Segítesz rá vigyázni? Meg teszed ugye?