Szeretlek is meg nem is! [ YoonMinHope ]

10.

Hogy tehette... Miért tette? Mi oka volt erre? Yoonginak igaza volt... Fogalmazódnak meg bennem a gondolatok, míg Yoongi arcát borogattam, miközben ő órán ült, vagy most a szünetben a padon feküdt.

-Jól van Jimin... Szerintem már eléggé átázott a homlokom... -motyogta, amire én csak elmosolyodtam, majd magamhoz öleltem. Mivel oldalról öleltem, ezért egyik karját ezzel lekötöttem, így másikkal ölelt át. Elváltam tőle, majd elmentem kidobni a kukába a zsebkendőt. Eközben egy pillanatra néztem csak rá. Arra aki ezt tette Yoongival... Ott ült, és szomorú arccal meredt maga elé. Lassan felemelte a tekintetét, és meglepődött mikor tekintetünk találkozott. Egyből elkaptam a tekintetemet, majd vissza indultam Yoongihoz. Namjoon ma is logót, így nyugodtan tudtam ülni a helyén. Hamarosan elkezdődőt az óra, és a tanár bejött. Amint köszöntünk neki leültünk a helyünkre. Yoongi egyből a padra feküdt, míg én nyugodtan jegyzeteltem. Az óra közepe volt, mikor láttam, hogy Yoongi mosolyra húzza a száját, de ez nem az a barátságos mosoly volt. Amilyen gyorsan húzta mosolyra száját, olyan gyorsan is tűnt el, majd kezét az enyémre tette, pont arra amivel írok.

-Yoongi... Nem tudok így írni... -súgom oda neki.

-Nem baj... -mondta rekedt mély hangján, amitől elpirulva fordítottam el a fejemet.

-De tényleg muszáj lenne írnom... -fordultam vissza, mikor rendeztem arc vonásaimat.

-Akkor írj... -mondta, és kezét felcsúsztatta felkaromra, így nyugodtan tudtam írni, vagyis azt hittem, mivel elkezdte simogatni csuklómat, aminek hatására fedetlen bőröm libabőrös lett, és a terület érintése után bizseregni kezdet... Kihasználva figyelmetlenségemet kikapta kezemből a tollamat, és játékosan betette két keze közé majd ráfeküdt az asztalra.

-Yoongi ne csináld! -mondtam zavartan, míg ő csak gonoszan mosolygott.

-Visszakaphatom? -kérdeztem tőle, majd próbáltam benyúlnia tollamért, de nem hagyta.

-Egy pusziért igen! -mondta továbbra is mosolyogva.

-Mi? -néztem rá döbbenten, majd nagyot sóhajtottam mikor nem válaszolt. Óvatosan közelebb hajoltam, hogy egy puszit adjak neki. Nagyon közel voltunk, és az arcom szinte éget zavaromban, míg Yoongi is gyorsabban kezdte venni a levegőt. Alig egy centi volt az ajkaim és az ő homloka között, mikor egy hangosan kiabálásra lettünk figyelmesek.

-MAGUK MEG MÉG IS MIT CSINÁLNAK? -kérdezte kiabálva a tanárnő, amire egyből bővítettem a távolságot. Ijedten néztem a nőre, aki számon kérően nézet ránk, míg mindenki más is. Elvörösödve néztem le a padra, míg Yoongi lazán hátradőlt, és lejjebb csúszott a széken.

-Semmi tanár nő... -válaszolta Yoongi.

-Helyes! -vágta rá dühösen a tanárnő, majd folytatta az órát. Hamarosan az összes óra lement, és elköszöntem Yoongitól, mivel gyorsan el kellet mennie. Elkezdtem bepakolni, míg mindenki kiszáguldott a teremből.

-Chim? -szólalt meg mögöttem egy hang, amit ma legkevésbé sem akartam hallani. Ijedten fordultam meg, és magam előtt láttam őt...

-Mit... Mit akarsz? -tettem fel a kérdést, és közben próbáltam bátornak mutatni magam, ami nem igazán jött össze.

-Beszélni szeretnék veled... -mondta, majd közelebb lépet, én meg gyorsan hátra.

-Ne gyere közelebb! -mondtam ijedten, míg arcán kétségbe esés láttam.

-Chim... Én... -folytatta, de gyorsan felkaptam a táskámat.

-Nem akarom hallani! -mondtam, és megindultam ki gyors ütemben. Hamarosan meghallottam, ahogy utánam jön.

-Chim kérlek! -mondta, és hangjában kétsége esés volt, de nem törődve mentem le a lépcsőn gyors lépésben. Ő ugyan úgy gyorsított rá, így utolsó lépcsőfokokat már kettesével tettem meg, majd leérve egyből futásnak eredtem.

-Chim várj! -mondta, majd hallottam ahogy mögöttem kinyitja az iskola kapuját, amit direkt azért csuktam be, hogy lelassítsam. Elkezdtem futni az utcán a csöpögő esőben. Időm nem volt a kapucnimat fejemre húzni, bár ez volt a legkisebb problémám.

-Chim! -hallom ahogy kiabál utánam, de én nem állok meg. Az eső sem, és ahogy én gyorsulok az eső is úgy szakad jobban. Futok haza felé, amilyen gyorsan csak tudok, de nem lakok közel, főleg mert, ha lehet busszal járok haza. Kapkodom a levegőt, míg vizes hajam homlokomra tapad. A cipőm már átázott, miután az ötödik tócsába léptem bele, de nem zavart. Csak el akartam kerülni őt... Minél messzebb... Nem akartam, hogy bántson...

-Chim! -kiabált ahogy csak tudott, de én csak futottam. Hátra néztem, hogy lássam holtart, és mikor megláttam milyen közel van hozzám megrémültem, és ezáltal megbotlottam saját lábamban. Végig csúsztam a betonon ezért mindenem tiszta sár és víz lett. Elkezdtem sírni a fájdalomtól, és a jelenlegi szellemi állapotom miatt. Üldözőm hamar ide ért hozzám, majd felkapott ölébe és szorosan tartott. Egy száll pólóban volt, ami teljesen ráázott felső testére.

-Chim jól vagy? -kérdezte, de alig hallottam a szakadó esőben. Csak folytak a könnyeim, és néztem ki a fejemből, miközben szorosan ölelt magához. Nem fájt, inkább olyan volt, mintha attól félt volna mindjárt eltűnők, és soha többé nem lát.

-Chim könyörgők szólal meg! -mondta elcsukló hanggal, majd hallottam ahogy elkezd sírni.

-Chim kérlek... Mondj valamit... -akkor voltam benne biztos, hogy sír. fejét az enyémre hajtotta, én pedig lehunytam a szememet.

-Hoseok... -szólaltam meg halkan, mire mintha feltámadtam volna J-hope úgy fogta meg arcomat, majd kereste tekintetemet, végül lassan megadva neki azt amire vágyott néztem föl szemeibe. Szemei vörösek voltak, majd szép lassan össze érintette homlokunkat.

-Chim... Szeretlek! Nagyon szeretlek! -suttogta nekem, míg karomat simogatta. Tessék? Azt... Azt mondta, hogy szeret?

-Könyörgők Bocsáss meg nekem! -mondta, amire lágyan vállára tettem a kezemet.

-Hoseok... -szólaltam meg, majd lágyan felnéztem rá, míg ő le rám. Ajkaink olyan közel voltak... Kívántam őket... Nagyon... Még magam sem étetettem mi történt azzal az énemmel, aki félt tőle... olyan mintha teljesen más ember lennék, ahogy ő is teljesen más. Újra ugyan az a Hosoek akit eddig ismeretem. Ez a pillanat egészen addig tartott, amire hirtelen egy hideg hullám nem áztatott el teljesen. A kocsinak tökéletes időzítése volt.... Gyorsan eltávolodtunk egymástól, de Hoseok nem lett dühös, csak rám mosolygott. Felállt és táskáját fordítva vagyis maga elé vette fel, majd leguggolt elém.

-Nem... Nehéz vagyok... -motyogtam mikor láttam, hogy arra vár, hogy felvehessen.

-Gyere már Chim! -nézet hátra mosolyogva, majd óvatosan bele kapaszkodtam a nyakába, és felkapva engem hátára indultunk meg fogalmam sincs hova.

-Hova megyünk Hoseok? -kérdeztem füle mellet, hogy biztosan hallja.

-Hozzánk! Ne aggódj csak Anyukámmal élek, és ő nagyon kedves! -mondta, ami engem kicsit megnyugtatott. Lehunytam szemeimet, majd csak hallgattam az eső zuhogását, és élveztem ahogy ringatózok, miközben Hoseok lépdel előre. Bíztam benne... Valahogy úgy éreztem meg kell bíznom benne... Még ha kell vakon is... Nem gondoltam arra, hogy netán hazudna, hiszen... ki tudna ilyen igazi érzelmeket meghazudtolni? Amit tett... amit mondott... és amit érzet... mind mind igazak... Jung Hoseok... Én hiszek neked!