Szeretlek is meg nem is! [ YoonMinHope ]

49. +16

(Jimin szemszöge)

Délután volt és én még mindig abban szürke szobában ültem az ágyon és néztem ki a fejemből már lassan három órája. Nem csináltam egész nap semmit, még is olyan fáradt voltam. Az ajtó zárva és semmit nem tudok a külvilágról. Rosszabb mint eddig. Az öcsém azt mondta, hogy eljön értem, és elvisz engem innen. De reggel mikor felébredtem ő sehol sem volt. Elszomorodtam.  Mikor jön végre? Vagy egyáltalán jön? Mikor megyünk? Mikor mehetek ki ebből a szobából? Mikor lehetek végre szabad? Őszintén szólva már nem várok semmit. Csak apró reményeket táplálok a szabadság felé, hogy egy nap azt mondhassam újra, hogy szabad vagyok.  Már csak az a kérdés ez a nap mikor jön el... 

Gondolataimból az ajtó zárjának kattanása szakított ki.  Fejemet a padlóról felkaptam az ajtóra, ami lassan kinyílt, és egy idegen férfi lépet be a szobába. Zavartan néztem rá, és összébb húztam magamat. 

-Szia! -köszönt hatalmas mosollyal, és elkezdet lassan lépkedni felém. Szemében csillogott az alkohol, és égre közelebb jött. Lassan elindultam hátrább az ágyon, míg hátam nem találkozott a fallal. Testem remegett, míg arcom egyre rémültebbé vált.  -Szia szépségem Ne félj! -mondta mosolyogva a férfi, és az ágyra mászott, majd óvatosan  lábamra tette a kezét. Egy ideig így voltunk, ő mosolygott a szemembe, míg én félve néztem rá. Következő pillanatban azonban megragadta a bokámat, és maga alá rántott. Hangosan felsikítottam míg ő próbált lefogni. Mosolyát egy örült mosoly vette át. Kapálóztam és sikítoztam. Próbáltam kiszabadulni. Öcsém nevét kiabáltam, hogy segítsen nekem.  -Gyere kicsikém! -mondta undorító hangján és elkezdet levetkőztetni. Borzalmas volt... Az aktus  egy órás volt, ugyan is a falon lévő órát folyamatosan néztem, miközben megtört arccal némán tűrtem, ahogy testem előre hátra vonaglik. Ennek az undorító embernek a lökéseire.  De mikor törtem meg? Mikor éreztem azt, hogy vége? Hogy ő nyert? Nos akkor... mikor rájöttem, hogy vége... Hogy már senki sem fog jönni, hogy segítsen, hogy megvédjen.  Hoseok, Yoongi... Jihyun... Mindannyian itt hagytak, és elhagytak. Felhasználtak, és mikor már nem kellettem eldobtak... Ez vagyok én egy eldobható tárgy...  Akit mindenki kénye kedve szerint dug, erőszakol...  Utolsó lökései után belém élvezett, majd se többel sem kevesebbel  elindult ki. Ott feküdtem még egy ideig éreztem ahogy ondója kifolyik az ánuszomból. Az undorító szagok facsarták orromat. A hányinger kerülgetett, és a torkomban gombóc volt. Nem bírtam tovább hangosan felsírtam és szenvedtem. Össze húztam magamat az ágyban minél kisebbre, hogy véletlenül se vegyen észre senki aki bántani akar engem.  A fenekem fájt, mivel ez a fasz még tágítással sem bajlódott azonnal megbaszott. Hogy basznák már inkább őt meg... Bár nem tudom mikor is lettem ilyen. Lehet Yoongi mellett lettem ennyire mocskos szájú. 

Hirtelen nyílt az ajtó, én pedig felkaptam a  fejemet. Megrémülve néztem az ajtó felé, azt hittem, hogy  visszajött, de helyette öcsém lépet be egy idegen férfival, aki azonnal oda rohant hozzám, de nem csak ő. 

-Jimin! -rohant ide öcsém  és magához húzott. Elkezdtem újra sírni, miközben nyakába borultam, és bele temettem arcomat a nyakába. -Semmi baj Jimin! Az orvos azért jött, hogy segítsen csökkenteni a fájdalmaidat! -mondta és nyakamba túrt, miközben másik kezével hátamat simogatta. Bár tudná, hogy nekem most lelki támaszra van szükségem nem orvosra, mert amit testileg érzek semmi ahhoz képest amit lelkileg érzek.  Még is örülök, hogy betartotta az ígéretét és eljött... Visszajött értem. 

-Jihyun... Én... Ki akarok menni! Csak... Menjünk ki innen! -néztem rá könnyes szemekkel.  Ekkor öcsém szemében szomorúság és sajnálat futott át, majd újra megölelt, miközben lassan alhasamra tette kezét, és kinyomta fenekemet, hogy az orvos addig hozzá férjen, és leápoljon míg én itatom az egereket.  Éreztem ahogy matat bejáratomnál, ezért össze rezzentem, és jobban hozzábújtam Jihyunhoz. Halkan felsikkantottam, amire öcsém csitítani kezdet, és simogatta hátamat. 

-Amint végzet az orvos kimegyünk! Rendben? -suttogta fülembe , amire hevese kezdtem bólogatni. Az orvos hamarosan végzet, és lassan elfektetett öcsémmel együtt. 

-Itt kell maradnia! Pihenésre van szüksége! -mondta az orvos, amire kétségbe setten néztem öcsémre. 

-Akkor majd máskor, rendben? -nézet rám egy szomorú mosollyal, amire csak hitetlenül ráztam fejemet. 

-Nem... Nem akarom... Nem akarok itt maradni! Nem! -mondtam, és szemeim újra bekönnyeztek, amire öcsém az orvosnak intet, hogy menjen ki, majd mellém feküdt 

-Ne aggódj soha többé nem jön vissza! Erről én gondoskodom! -mondta, és magához húzott, majd elkezdet nyugtatgatni. 

-Haza akarok menni anyához! Haza akarok menni! -sírtam fel, és markoltam pólóját, amit könnyeimmel nedvesítettem.

-Nem lehet Jimin... Meg kell értened, hogy nem mehetsz innen el! -mondta, és lehetett hallani hangjában, hogy ő is kezd megtörni.  -Ne aggódj holnap már vissza mehetsz a szobádba! -mondta, amire csak bólogattam. Egy fokkal jobb volt az a szoba, de még így is bele örülök a bezártságba... Szabadulni akarok innen!  -Megigérem neked Jimin, hogy kiviszlek a kertbe amint jobban leszel! addig itt leszek veled! -mondta Jihyun és lassan eltávolodott, hogy szemembe nézzen.  Lassan arcomra simitott, amire szemeimet lehunytam.  -Gyönyörű vagy! -mondta, de mintha agyamig nem jutott volna el ez a mondat, és hogy ki mondta, cska elmosolyodtam, és kezemet az arcomon lévő kezére tettem. 

-Csak vigyél ki... -mondtam, amire bolintott egyet és közelebb hajolt, így orrunk összeért. Úgy érzem valami annyira eltört bennem, hog észre sem veszem mit csinálunk. Öcsém szavakat suttog nekem, és arcoma simit, sokszor lejebb karjaimat simogatja ettől lassan még jobban ellazulok és megnyugszom. Nagyszerű érzés, hogy végre itt van valaki akire támaszkodthatok. Végre... Nem vagyok egyedül, és remélem hogy nem is hagy egyedül.