Szeretlek is meg nem is! [ YoonMinHope ]

22.

Óvatosan és lassan sétáltam be az iskolába. Féltem találkozni Hoseokkal... Mindenért magamat okoltam. Yoongi azt mondta ne foglalkozzak vele, de képtelen voltam... Félek, hogy Yoongi elmondja neki... Azt is elmondta, hogy nála voltam egyszer... Én ezt nem akarom... Félek ettől az egésztől... Már azután féltem, miután észhez tértem az ágyban... És most éppen sétálok fel az osztályterembe... Az, hogy félek... Talán már ez a szó sem tükrözi azt amit éppen érzek...

-Jó reggelt Chimie! -szólalt meg mögülem egy hang, mire hátra kaptam a fejemet, és a legrosszabb személy állt előttem.

-Hoseok... -motyogom, míg ide jön hozzám, és átölel.

-Hol voltál a buli után? -kérdezte, és megsimogatta a fejemet.

-Nos én... -kezdtem el a válaszadást, de megcsókolt. Így megúszva ezt az egészet csókoltam, de gyorsan el is váltam tőle, és öleléséből is kiszabadultam.

-Valami baj van? -kérdezte, és óvatosan megfogta kezemet.

-Nem nincs semmi... -motyogtam és lehajtottam fejemet, de nem hitte el, és megfogva államat emelte fel fejemet.

-Valaki bántott Chimie? -kérdezi, de megrázom a fejemet, és kiszabadítva fejemet, kezemet lépek be az osztályterembe. Leülök helyemre, és magamba fordulok. nem tudok mit tenni... Utálom magam... Felakarok szívódni, ahogy Hobi aggódva leül mellém, és csak kérdezgeti, hogy mi a bajom van.

-Chimie? Mi a baj? Miért vagy ilyen? -kérdezi kétségbe esett ábrázattal, ami még jobban összeszorítja szívemet.

-Hobi... -szólítom meg halkan földet bámulva. Hobi azonnal kezeim után nyúl, és meleg kezeibe zárja őket.

-Mondjad édes? Mi a baj? Tudok neked segíteni? -kérdezi, és mikor látja, hogy megjelenik az első könnycsepp szemem sarkából azonnal lecsókolja.

-Hobi... Én szeretlek... De.. -kezdem el, és nagyot nyelek.

-De? -kérdezi türelmetlenül, és közelebb ül hozzám.

-De te ne szeres... -mondom ki a szavakat, amik nagyon fájnak, ezért elkezdek sírni.

-Mi? Mi az, hogy ne szeresselek? Miért ne szeresselek? -kérdezi, és arcomat két oldalról megfogja tenyerével, hogy rá figyeljek.

-Mert én... -kezdtem volna bele, de ekkor egy hangos nevetést hallottam magunk mellől, és azt, hogy az asztalra egy táska csapódik, amire eléggé megijedtem.

-Milyen vicces? Szóval még nem mondtad el Hobinak, hogy Yoongival keféltél? -kérdezi Namjoon gonoszan nevetve. Hobi döbbent arccal rám néz.

-Namjoon! -szólal meg az említett dühösen felállva, amire a szék, amin ült két métert esett hátra.

-Hagyjad már! Csak segítek nekik! -mondta pimaszul hátra fordulva.

-Ez igaz? -kérdezi Hobi és arcáról eltűnt a kétségbe esés... Inkább dühöt lehetett felfedezni arcán.

-Én... -kezdtem el, de ő meg sem várva a folytatást felállt, és megindult kifelé.

-Szép napot! -köszönt utána nevetve Namjoon, majd visszafordult felém, de arcáról lehervad a vigyor, mikor meglátta arcomat. Nem tudtam éppen milyen arcot vághatok, ugyanis mindent éreztem. Szomorúságot... Dühöt... Fájdalmat... Mindent, ami csak rossz lehet.

-Te szemét! -szólalt meg Yoongi, amire Namjoon megfordult, ám ekkor egy nagy ütést kapott arcába, és elterült a padlón.

-Jimin... -szólalt meg Yoongi, én pedig már könnyben áztatott arccal ráztam fejemet, hogy közöljem nem vagyok kíváncsi rá.

-Hagyj békén! -mondtam, és sírva rohantam ki a teremből, vagyis csak akartam, mert azonnal összeütköztem valakivel, és hátra estem.

-Chim? -szólalt meg előttem álló Jin, és azonnal felsegített a földről.

-Mi történt? -kérdezi aggódó tekintettel, míg én kezemet szám elől elvéve próbálok sírás közben értelmes szavakat formálni számmal.

-Hobi.... Nam... Joon -ennyi jött ki torkomból, és kiszabadulva Jin karjaiból futottam amerre csak tudtam, még hallottam ahogy Jin bemegy a terembe és ordibálni kezd Namjoonnal, de én csak futottam előre egészen a teraszhoz, és ott egy kisebb eldugott részen leguggoltam és sírtam. Közben eleredt az eső, így a víz szép lassan átáztatta a ruhámat. Fáztam, de tudtam, hogy megérdemlem amiatt, ami tettem. Léptek zajára lettem figyelmes, majd lassan egy meleg anyag került rám. Felemeltem fejemet, és előttem állóra néztem. Reménykedtem Hobi az, hogy átöleljen, és azt mondja megbocsát, de hogyan... Hisz magamnak sem tudom megbocsátani... Azonban bánatomra Yoongi volt az Hobi helyet. Leguggolt mellém, és átölelt. Durván ellöktem magamtól, és dühösen néztem rá.

-Miért? Miért csináltad ezt? -kérdeztem, miközben könnyeim és az eső is teljesen átáztatta arcomat. Yoongi nem mondott semmit, csak szomorúan nézet engem.

-Felejtsd el! Rendben? Hagy végre békén! Hobival akarok lenni! -kiabálom, majd dühösen ledobom a kabátot a tócsába, és elrohanok. Soha többé nem akartam látni. Csak félig hibáztatom, és ez elég ahhoz, hogy teljes szívemből megutáljam őt. Megállás nélkül rohantam hazáig minden gondolkodás nélkül. Az emberek az utcán megbámultak, hogy egy száll pólóban futok, ami már teljesen rám ragadt annyira vizes volt. Fájt a lelkem, és a lábaim, ahogy futottam megállás nélkül a biztonság reményében. Hamarosan még jobban elkezdet esni az eső, és még gyorsabban elkezdtem futni. Mintha üldöznének úgy ugrottam neki a drótkerítésnek, hogy átmásszak rajta. Mivel elég rossz álláspontban volt ezért kiálló drót végek fájdalmat és karcolásokat okoztak rajtam. Néhol felszakítva ruhámat is. Felérve a tetejére egy mennydörgés miatt megijedtem és elveszítve egyensúlyomat estem át a kerítésen egyenesen bele a sárba. Úgy érzem magam, mint aki most kapná meg büntetését azért amit tett. Megérdemlem... Teljesen egyetértek a fentiek döntésével.... De lelkem még így is fáj... Nem hagy nyugodni a fájdalom se fizikailag se lelkileg... Itt fekszem egy sártócsában teljesen vizesen, piszkosan, sebekkel a testemen és lelkemen. Az eső víz és a könnyek egyaránt áztatják arcomat, és a hideg sem hagy nyugodni. A legtöbben halálra gondolnak ilyenkor... A leghagyóbb büntetés a halál lenni... De nekem az még nagyobb szenvedés lenne... főleg mert tudom nem egy kedves helyre kerülnék... Így reménykedek abban, hogy a fentiek megkegyelmeznek nekem, és hagynak tovább szenvedni... Mert ezt érdemlem... Semmi többet... Egy ribancnak érzem magam, aki lefeküdj a barátja ellenségével... Igen... mert ezt tettem... Egy szörnyű ember vagyok.... Ő olyan kedvesen, vigyázóan nézet rám mindig... Mindent megtettet azért, hogy boldog legyek... De én kihasználtam ezt... Talán a halált is megérdemlem...

-Kicsim! -szólal meg egy női hang, és oda rohan hozzám. Mellém térdel és könnyes szemekkel néz engem.

-Kicsim! Mi történt? Miért vagy itt? -kérdezi sírva.

-Anya... -felelem elcsuklott hangon, és szívem össze szorul a látványtól. Ő a másik ember, akinek fájdalmat okozok.

-Édes kisfiam! -mondja, és magához ölel... Engem, aki koszosan... sárosan és véresen fekszik egy tócsában... És bűnös vagyok... De ő még is magához ölel és nem érdekli, hogy a fiából egy szörny lett...

-Anya... -mondom, és átölelem.

-Gyere gyorsan be! -mondja, és megfogva lassan felállít, és elkezd behúzni a házba.

(Jiminék háza)