Without Him [VMIN/BEFEJEZETT]

1. évad 44. rész

A szemeim maguktól ragadtak le. Tudom, felelőtlenség volt, de krízis helyzetben mindig elálmosodok.
Azt se tudom mikor vagy mire ébredtem, de szomorúságomra ugyan ott,a fűben és mocsokban ültem. A madarak hajnali dala körüllengte a most már egész barátságos kis erdőt. Hiába a jó környezet, ha közben a hőmérő az alsó fokokat verdesi.
A védőruha kellően vastag volt, de még így is magamon éreztem a huncut szellőt. A kis pimasz bebújik a ruházatom alá.

Most ha hajnal van,még mindig nem találtak meg?? Keresnek egyáltalán?? Jó, ez hülyeség. Tuti keresnek. Most felesleges lenne emiatt behisztiznem. De ez akkor is ijesztő. Ekkora hatalmas az erdő? Ennyire messze csak nem jutottam, bár rengeteg helyen kijöhettem. Mi lenne, ha megpróbálnék visszajutni?
Valószínűleg mégjobban eltévednék.

- Ahj~!- ökölbe szorult kezeim belevágtam a földbe, de csak hangya fingnyi idegességet sikerült ezzel levezetnem. A maradék még továbbra is az utolsó szál idegeimet táncoltatta.

Kapkodtam a fejem, nyöszörögtem, sírás kerülgetett, de nem morogtam.
Mégis, egy távoli bokorból állatias hangok szűrődtek ki.
Hangom elhalt, a vér is megfagyott ereimben. Hófehér arccal meredtem a mozgó bokorra. A benne lapuló bestia nagyon át akarta törni az útjában álló erős ágakat.

Szemeim előtt pillanatok alatt lepergett az egész életem és le is sokkoltam mikor a közepes méretű kutya sikeresen áttörte magát az akadályon.

Először megkönnyebbültem, hogy csak egy kutya, de utána gyorsan átvillant az agyamon, hogy lehet veszett.
Újra rámtört a pánikroham és ülő helyzetben kezdtem hátrálni.
Amint a kutya nem jött közelebb, csak leült megálltam. Ennek meg mi baja?

Megkíséreltem közelebb menni. Hangja sokkal furcsább volt, mint az átlagos kutyáké. Máris motoszkálást, meg különös hangokat hallottam a távolból.
Oké. Itt a vége. Most valami medve vagy egyéb vadállat felfal és még el se tudtam mondani Jiminnek, hogy szeretem.

Könnybe lábadt szemekkel döntöttem hátamat a fának.

- Tae~- hallottam Jimin kétségbeesett kiáltását mire a szívem akaratlanul kezdett reménykedő dübörgésbe bordáim ketrecében.

- I...itt vagyok- próbáltam a hangom kellő erősséggel kiengedni a torkomon,de ezt az ötletet el is vethettem hisz a hirtelen örömtől, de mégis a veszélytől, egyszerűen csak cincogás szerű hangra jutotta.

- TaeHyung! - szerencsémre a kiabálás egyre közeledett.

Remegő lábakkal álltam lábra s egy test csapódott az enyémnek. Sokkal kisebb volt, de még így is majdnem visszadöntött a földre, ha a hátam nem vetettem volna a mögöttem lévő égbenyúló fa vaskos törzsének.

- Vigyázzh... mögöttedh...- összeszorított szemekkel próbáltam figyelmeztetni a háta mögött lévő kutyára.

- Nem bánt. Téged keresett- rövid kezeit szorosabban kulcsolta körém.

Az előző idegességem és mérgelődésem egy pillanat alatt eltűnt. Helyette picit áthűlt testének nyomtam a saját.
Már nem a játék felszerelés volt rajta. Nem is csoda. Azért már én se érzem olyan kényelmesnek.

- Gyere, érzem, hogy át vagy fagyva- megfogta kék és lila színben pompázó mancsom s elkezdett visszavezetni. A kutyus hűségesen jött mögöttünk bár bennem még mindig pici félelmet keltett.

- Itt vannak!- amint kiértünk a fák sokaságai közül, Nancy, kezében egy takaróval rohant felénk s terítette a hátamra miközben szoros ölelésébe vont.

- Jézusom, fiam merre kószáltál?! Tudod te mennyire aggódtunk érted?!-

Sajnálatomat kifejezve lesütöttem a szemeim.