A Bosszú Hálójában

38.|Fájó szívek

A részt eredetileg 26 -án akartam kitenni, de csúsztam egy napot.
Utólag is Boldog Karácsonyt Mindenkinek.♥️♥️

- Kim. - üvöltöttem torkom szakadtából, de az ajtó becsukódott és a gép emelkedni kezdett.
- Kim. - ismételtem, majd sikerült feltápászkodnom és elkapnom a helikopter egyik lábát.

Minden fájdalom ellenére kapaszkodtam ahogyan csak tudtam, ám a kezemet borító vér miatt nem tudtam megtartani magam.

Az utolsó emlékem, hogy Kim nevét üvöltve távolodok a helikoptertől és zuhanok vissza a földre.

***

Hiába van csukva a szemem, a vakító fehér fény még így is bántja. Érzem, hogy hideg van. Hallom, hogy körülöttem többen is beszélnek. Ám imerős hangot nem hallok, minden olyan összefüggő és érthetetlen.

Külső zajok tömkelege zúdult rám hirtelen. Különféle gépek csipogása, zúgása mintha valami forgalmas úton lennék.

Jobb karomat megmozdítva rá kellett jönnöm, hogy rossz ötlet volt. Minden egyes porcikám fáj. Csupán annyira emlékszem, hogy az egyik pillanatban még a helikopter lábába kapaszkodom, a következő pillanatban pedig zuhanok. A nagy esésem máris magyarázattal szolgál arra, hogy miért fáj mindenem és miért vagyok ennyire erőtlen.

De ez mégsem elég indok arra, hogy itt feküdjek a kórházban miközben a szerelmemet magával vitte az a pszichopata állat.

Minden kellemetlenség és fájdalom ellenére kinyitottam a szemem. Először semmit nem láttam a fény miatt, de aztán kirajzolódott a plafon, majd a fejemet kissé oldalra fordítva megláttam a zöld függönyt amivel a betegek el vannak választva. Ezek szerint az intenzíven vagyok. Próbáltam felkönyökölni, de a kezemben lévő branül és a fájdalom miatt ez nem volt lehetséges.

A mellettem lévő gép csipogni kezdett, mire lépteket hallottam közeledni és egy perc sem kellett, egy nővér termedt mellettem.

- Kérem nyugodjon meg. - nyomott le lágyan a mellkasomnál fogva.
- Minden rendben lesz, ne izgassa fel magát.
- Kim. - ejtettem ki a nevét rekedt hangon oly' nehezen.
- Tessék? - hajolt közelebb.
- Kim. Őt akarom, mennem kell.

A nő szemében kis aggodalmat fedeztem fel.

- Sajnálom, de nem mehet sehova. Kórházban van.
- Tudom. - suttogtam. - De, szüksége van rám.
- Semmi baj, mindjárt jobb lesz.

Hangja lágy volt és nyugalmat sugárzott, ám kezébe vett egy fecskendőt.

- Ettől megnyugszik. - pillantott rám és beakarta adni a branülön keresztül.
- Nem, ne. Ne adja be.
- Ez csak nyugtató.
- Nem kell. - emeltem fel a hangom.
- Beszélni akarok Harry -vel. Harry Reynolds -al.
- Nézze. Tudom, hogy fájdalmai vannak és nem tesz jót ha ennél is jobban felizgatja magát.
- Beszélni akarok vele. - szorítottam össze szememet a fájdalomtól és felkönyököltem.
- Nee csinálja. - ellenkezett a nő, de ekkor már a jobb oldalamra fodultam.
- Kérem ne erőltesse meg magát, ide hívom az orvost. Várjon, rendben??

Bólintottam mire a szó szoros értelmében elrohant az orvosért.
Nem tehettem mást, vissza kellett feküdnöm ugyanis borzalmas fájdalom tört rám.

- Jó napot. Dr. Holland vagyok. Érti amit mondok?
- Minden egyes szót. - szűrtem ki fogaim között ezt a pár szót a borzalmas fájdalom miatt.
- Adok Önnek fájdalomcsillapítót.
- Nem, nem kell. - vágtam rá azonnal.
- Mind a ketten tudjuk, hogy ha megint kapok egy adagot akkor az ki fog ütni. Nekem pedig beszélnem kell valakivel. Tudom, hogy Harry Reynolds itt van.
- Igen, valóban itt van. Arra vár, hogy maga észhez térjen.
- Eljött az idő. Beszélni akarok vele.