A Bosszú Hálójában

27.|-Kislányom.-

-SHAWN.-kiáltottam hisztérikus állapotban, amint a fiú lábai összecsuklottak és elterült a földön.

-Kim.-kapott kezem után Harry és elrántott az ajtótól.

Újabb lövöldözés kerekedett, az utolsó emlékem pedig az, hogy Harry karjaiba véve rohan velem az autóhoz.

***

Lágy szellő simította meg arcomat és hallottam a fák lombjának susogását.

-Kimberly.-csengett fülemben egy ismerős hang.
-Kimy. Ébredj.-

A hang arra késztetett, hogy kinyissam a szemem.
Megpillantottam a gyönyörű kék eget, a napot, mely vakítóan ragyogott az égen.

-Hol vagyok?!-ültem fel.
-Szia baba.-ölelt át szorosan Shawn.
-Te hogy kerülsz ide? Istenem, mi ez az egész?-pislogtam értetlenül.
-Ez a tudatalattid.-ült le mellém.

Körbenéztem és rájöttem, hogy egy hatalmas réten vagyunk, amit erdő vesz körül. Többször láttam már ehhez hasonlót az álmaimban.

-Kim.-szólított anya.

Oly' rég hallottam már hangját, hogy szemembe könnyek gyűltek.

-Te is hallottad, igaz?-kaptam tekintetem Shawnra.

A fiú kezén elmélkedett, ami lassan szertefoszlott.

-Shawn.-
-Ne aggódj baba. Minden rendben lesz.-
-Semmi sem lesz rendben. Lelőttek téged.-kezdtek hullani könnyeim.
-Szerelmem, ne sírj.-simította meg arcomat.-Ismersz, nem adom fel ilyen könnyen.-
-Ajánlom is Mendes. Ajánlom is.-ragadtam meg felsőjét és magamhoz rántottam.

Mézédes ajkai az enyémet érintették.
Ám egy pillanat sem telt bele, Shawn egész teste szertefoszlott.

-Nee.-kaptam a levegőbe.

-Mentsék meg őt.-szállt a széllel Harry remegő hangja.

Hatalmas fájdalom tört rám, ami a hasam aljából sugárzott szét az egész testemben.
A ragyogó kék ég pillanatokon belül feketévé változott és nem volt más körülöttem, csak a sötétség.
Mozdulni nem tudtam a fájdalomtól.

Ilyen a halál? Tettem fel magamban a kérdést.

-Legyen már végee.-ordítottam ahogy torkomon kifért.

A fájdalom lassan alább hagyott, szemeim pedig elnehezedtek, míg végül csukott szemmel ott feküdtem a hideg földön, egyedül a zord sötétben.

Egy idő után megelégeltem, hogy nem érzek, látok és hallok semmit, így felkeltem a földről.

Előttem messzire egy kis fény jelent meg, majd hangokat hallottam.

Valami érthetetlen módon arra késztetett, hogy induljak. Lassú, de biztos léptekkel haladtam előre.
A fehér massza egyre fényesebb és hangosabb lett, bár a hangokból nem értettem semmit. Összefüggő beszéd volt, amit nem tudtam értelmezni.

Már csak 1 lépés választott el az ember nagyságú fehérségtől és úgy éreztem, egyre jobban visszatér belém az élet. Szívem hevesebben kezdett dobogni, s bőröm visszanyerte eredeti színét.

A testem minden porcikája hirtelen fájni kezdett, mire megtorpantam.
A legrosszabb mégis az, amikor a szíved fáj.

Kezemet mellkasomra vezettem és nagyot sóhajtottam. Újult erővel, a fájdalmat félretéve eggyé váltam a vakító fehérséggel.

***

Mintha most léptem volna ki egy hangszigetelt szobából a New York-i nyüzsgésbe.