Saviour [Befejezett]

33.rész

Június 21

Másnap reggel Ashley később kelt fel mint én, nekem viszont semmi kedvem sem volt kimászni az ágyból, tőle függetlenül. Lágyan cirógatni kezdtem az ujjaimmal a mellkasát, majd ahogy elértem, az OUTLAW tetoválását, a másik kezem a nyaka alatt volt, így ezzel a haját birizgáltam. Haloványan elmosolyodott, de még mindig nem nyitotta ki kávébarna íriszeit. Csak halkan mormogott valamit, amit nem értettem tisztán.

-Tessék?
-Mondom máskor is kelthetnél így, vagy ehhez hasonlóan. Mmmmmmmmh...
-Szereted ezt mi?
-Nagyon.

Még birizgáltam egy ideig a haját, végül abbahagytam, mert belezsibbadtak és ki kellett őket nyújtóztatni. Így felkeltem és egy szál pólóban az ágya felett álltam, vártam, hátha felkel, de nem kelt fel. Elindultam a konyhába reggelizni, Mert az igazat megvallva igen hangosan követelte a gyomrom a kaját. A konyhában csak Juliett volt éppen... Kómásan előhalásztam némi káposztát, majonézt, valami húsfélét, zsömlét és csináltam egy kávét.

-Nem aludhattál valami jól tegnap este... Minden oké?
-Hát...Ashnek rémálma volt és én is felkeltem rá, aztán miután visszaaludt, én sokkal később tudtam. Csak legalább pihent legyen és...

Itt elharaptam a mondatom és nekiláttam megcsinálni a szendvicseket, kávékat, amit felvihettem a szobába. Juliett némán fürkészte az arcomat, aztán lefőzött egy kávét. Én felmentem a szobánkba, a tányérokkal és két bögre kávéval egyensúlyozva. Isteni szerencsém volt azzal, hogy az ajtó résnyire nyitva volt, azzal kevésbé, hogy Ashley az ajtóval szemben állva egy boxert vett fel éppen. Szóval ügyesen letettem a kis asztalra a kaját és egy csókot nyomtam a szája szélére.

-Szebb reggelt. Hoztam reggelit, hogy jobban induljon a napod. Majonézes szendvics salátával és tarjával...meg kávét.
-Kedves, de nem vagyok éhes...
- Ne hülyéskedj, addig simogattam a haját tövét, amíg be nem zsibbadt az ujjam, meg el nem kezdett kifogni a gyomrom. Szóval minimum egy zsömlét megeszel, így is tiszta borda vagy.
-Hosszú történet...
-Ami eléggé hosszú ahhoz, hogy elmondd.
-Miért akarod, hogy erről beszéljek?
- Én őszinte voltam, még a legrosszabbakat is elmondtam, amíg te csak részletekben tájékoztattál a lelked állapotáról, bonyodalmáról, szívügyeidről és volt kapcsolataidról. Azt hiszed nem látom, hogy nincs minden rendben ott bent?... Segíteni akarok neked, de ha nem mondod el azt, ami egyébként szemmel látható, akkor nem tudok. Lelkileg vagy beteg szívem és hidd el, sokkal jobb lenne...
-Elmondom mégegyszer, utoljára. Ugyan az, amit a nagyi mondott, MEGCSALTAK, míg én tiszta szívemből szerettem őket. És igen, tudom, hogy csont és bőr vagyok, de jobban nézek ki most, mint akkor.
-Bocsánat, hogy zavartam eddig. Elmehetek ha akarod és nem is kell egymást látnunk soha többé. Köszi azt a sokmindent amit tettél értem.
-Nem zavartsz.
-Akkor miért tagadod, hogy semmi bajod sincs? Miért?

Jópár óra múlva egy fehérre vakolt, erősen kórházszagú szobában ébredtem, egy igen kórháziasan csipogó szerkezet pittyegésére, sajgó lábbal, jobb bordákkal és jobb karral, semmi emlékkel, hogy mi történt, valamint egy Ashleyvel, aki az ágy támláján elaludt. Haja csapzottan lógott a szélrózsa minden irányában, miközben néha szaggatottan vette a levegőt. Eleinte próbáltam elterelni a fájdalomról a figyelmem azzal, hogy Ashley figyeltem, ámde nem sikerült.

-Nagyon fáj...Ashley, segíts, csinálj valamit.

Némán, kisírt szemekkel nyomta meg a nővérhívót; pár perc múlva jött is egy, aki valami iszonyatosan erős koncentrációjú morfiumot nyomott belém, hogy csak annyi maradt meg a jelenetből, hogy Ash egy üres ágyat húzott mellém és összekulcsolta az ujjaink. Már ahogy tudta, mert én képtelen voltam bárminemű mozgásra. Amikor újra felkeltem, a férfi még mindig ott aludt mellettem, a szoba sarkában viszont halkan susmogtak. Nem láttam őket, így megszorítottam a kezét.

-Hm?....
-Ashley, a srácok vannak itt?

Felemelte a fejét majd bólintott és visszahelyezte a párnájára, közel a nyakamhoz. A többiek maradtak a háttérben, de mostmár úgy beszéltek, hogy normálisan hallottam.

-A jobb bordánál a középső három, a jobb lábánál a sípcsont három helyen is, a karja csuklótól könyékig szilánkosra.
-Hát...a bordás részét át tudom érezni. Úgy folytatni, mintha semmi sem történt volna, de amikor lejöttünk a színpadról, azt hittem összefosom magam.
-De egyszer az orrod is eltört nem?
-Mert lefejelte a dobszerkóm.
-Oh igen. Videó is van róla.
-Jobban vagy már egy kicsit Sophia?
-Attól függetlenül, hogy levegőt is alig tudok venni és majdnem mindenem sajog, ja, jól vagyok.
-Megyünk is...
-Ennyire hamar?
-Sophi...Két órája vagyunk itt, te meg legalább 5 órája kábult vagy még mindig a morfiumtól, Ash meg egy percet sem aludt rendesen, mert minden egyes hangosabb nyöszörgésedre felébredt, ergo hagyjuk aludni.
-De az viszont más tészta, hogy hol és mikor.
-Hahaha... Nevetnék rendesen de nem megy. Imádlak titeket,  szóval ha mentek haza, ne itt tökörésszetek.

Mondtam mindezt egy halovány kiséretében, miközben a srácok elköszöntek. Ash valamit motyogott a nyakamba iszonyat érthetetlenül, miközben az egyik lábát a lábaim közé helyezte. Mára már enyhén borostás arcát a nyakamba fúrta és a kifújt levegő birizgálta a nyakam ami jelenleg nem volt kényelmes, mert egy milliméternyit sem tudtam mozdulni, így kicsit erősebben masszíroztam a fejét mint szoktam. Halk, méltatlan nyöszörgés hagyta el vékony ajkait, amelyek szorosan tapadtak a nyakamra. Alkalomadtán ki is szívta, de azt nem díjaztam, tekintettel a fentebb elmlítettekre.

-Sajnálom...Ha nem titkolóztam volna...
-Aludj inkább, te úgyse aludtál túl sokat az elmúlt órákban.
-De ha ott helyben elmondtam volna...
-Nem te jöttél nekem nyolcvannal a piroson. Nézd, nem akarok veszekedni, egyrészt semmi kedvem, másrészt energiám sincsen rá harmadrészt pedig mostmár egyben vagyok.
-Én akkor is sajnálom, ne haragudj.

Szavai halkak voltak, mindazonáltal őszinték. Lassan felemeltem a jobb kezem, ami könyékig gipszben volt és finoman megcirógattam a fejét. Az idő múlásával elernyedtek az izmai, légzése nyugodtá vált, végül elaludt, ugyanúgy, engem ölelve; Igaz, kissé esetlenül. Egy ideig a plafont bámultam, majd adtam egy puszit a hajára és én is csatlakoztam hozzá.  Az éjszaka közepén arra keltem, hogy Ashley az ágyon ül, szabálytalanul veszi a levegőt, zihál és dől belőle a víz.

-Mi baj van?
-Rosszat álmodtam. A karjaim közt haltál meg...
-Itt vagyok.
-Pedig azt mondták, hogy nem biztos az életben maradásod, szóval...
-Jó-jó..Na. Itt vagyok, megnyugodhatsz, eszem ágában sincs meghalni. Feküdj vissza és próbálj meg aludni...

Az éjszaka hátralévő része nyugalomban telt el, mellőzve a tompa, lüktető fájdalmat a bordáimban, a lábamban és a karomban, ami miatt túl mélyen nem tudtam aludni; viszont jobb volt, mert Ash ott volt mellettem ergo a környezettől eltekintve otthon éreztem magam.