Saviour [Befejezett]

1.rész

Szeptember 2.

Ugyanúgy indult minden. A rajzcuccaimat bedobáltam a laptopom mellé, mert hát, először papíron tervez az ember, utána meg a tökéletességig fejleszti  művét.
Grafikus vagyok egy művészeti egyetemen, ahol a grafikusok mellett hangtechnikusokat, gitárosokat, dobosakat meg kitudjamégmit képeznek. Nem árt megjegyezni, hogy sokat piszkálnak, mert más a zenei ízlésem, másszóval nem vagyok átlagos. Csoda, hogy idáig nem esett nagyobb bajom az eddigieknél...
Az érzéseim valahol elvesztek a Bermuda háromszögben  vagy legalábbis azok, amit a többiek árasztanak magukból. Ilyenkor a szerelemre, boldogságra és társaira gondolok, melyek soha többet nem adódnak meg nekem az életben. Ha mégis megtörténne az kész csoda vagy inkább csapda volna a lelkem számára. Az én érzéseim sötétkékek, hidegek, depressziósak, bomlasztóak az elmére.
De van egy alkalom amikor boldognak érzem magam és nem csak látszólag. Ha Black Veil Bridest hallgatok, vagy ha rajzolok és közben őket hallgatom. Az utóbbit szinte a nap huszonnégy órájában művelném ha tehetném.
A fiúkkal való érzelmi kötelék nagyban megcsappant a bensőmben olyannyira, hogy elhatározásomként, soha többé nem leszek szerelmes. Pontosabban, tenni fogok ellene nehogy megint megtörténjen a mély zuhanásom. Többet fiú, férfi miatt nem fogok szenvedni.
Hála Tom 'Draco' Feltonnak. Amikor rájöttem, hogy megcsalt teljesen magamalá kerültem és akkor szereztem egy olyan vágást, ami még most is meglátszik. Emiatt nincsenek nagyon más irányú érzelmeim a fiúk iránt.
A mai nap egész békés volt, a helyemen ültem. Ajtófelőli első padsor, utolsó pad. Ironikus nem? De, talán. Szóval ülök és egy portrét rajzolok. A basszusgitárost, Ashley Purdyt, aki kissé feminim arcvonásokkal rendelkezik, de attól még "férfi" Sok lány megirigyelné a szemöldökét és a seggét. Azt mindenképp, duplán.
Az órára becsengettek, a prof. akit egyébként kedvelek, szokásához híven leült és intett, hogy foglaljunk nyugodtan helyet. Beírta az esetleges hiányzókat és elindult körbenézni, hogy mit alkotunk. Amikor hozzám ért, nyugtázta, hogy ismét a depressziósabb hangulatomban vagyok. Ezt a fülhallgatóból kihallatszódó zenéből halhatta, de szerencsére nem szokta firtatni.
A kis noteszébe írkált valamit, majd továbbindult. Azonban kopogtak.
Nem figyeltem fel a jövevényre, hisz nem igazán érdekelt ki késett el megint.
Vissza dugtam a fülest, majd újból neki láttam a munkálatoknak.
Fél füllel hallgattam csupán, de nem jutott el a tudatomig mit is hallok pontosan.

-Na, fiam. Te vagy az új diák a grafikus-designer szakon?
-Igen Mr. Shepherd.
-Foglalj helyet. Ahogy múlik az idő majd csak megismerlek.

Az idegen srác leült az egyetlen üres helyre, ami mellettem volt. Ezt is csak akkor vettem észre amikor megnyikordult a szék. A haja nagyjából lapockáig ért, ami a legtöbb fiúnál nem megszokott. Amúgy csendben volt és a nyakamnál szuszogott. Csak egy icipicit zavart.

-Zavarsz. Ne szuszogj a nyakamba! Nagyon koncentrálok.
-Hát, pedig, szerintem nagyon hasonlítok a rajzolt alanyra, nem gondolod? – kérdezte kajánul.

Ego, az bőven van. Lassan felpillantottam, ugyan ki lehet az, aki annyira hasonlít a rajzolt alanyra.
    Szemem a rajzom és a mellettem ülő új diák között cikázott legalább ötször. Érezhetően felgyorsult a pulzosom, ahogy realizálódott bennem a pillanatok törtrésze alatt, hogy a rajzom életre kelt és itt ült mellettem Ashley Purdy, a basszusgitáros.

-Ashley...??!

Suttogva, de méginkább elhalva nyögtem magam elé a nevét. Ő viszont egyre jobban mosolygott és szemmel láthatóan élvezte, hogy a puszta jelenlétével zavarba hozott. Bennem viszont teljesen más zajlott le. Egyszerre sápadtam és pirultam el, mert legyen akármennyire helyes is Andy, valami megfogott Ashleyben. De az nem lehet, én nem tudok érezni. Vagy kezdek a jelenlétében?
„Verd ki a fejedből, ez ostobaság " – Ezt kántáltam magamban, míg a hangja vissza nem húzott a valóságba.