Cselédlány /Monsta X ff./

39.rész

Halihó drágáim!

Röstellem, hogy most kerültem elő, de itt olyan költözések voltak meg minden, én is lassan költözöm, szóval ismét csak el leszek tűnve, DE már nagyon hiányoztatok, hiányzott hogy új részt hozhassak nektek, szóval itt vagyok újra. Fogadjátok sok szeretettel, ezt a részt is.

Egy kis kitérő, hamarosan vége ennek a sztorinak, tudom mit éreztek mrt nekem is nagy kedvencem a sztori, és nagyon a szívemhez nőtt... DE egy új Monsta X -es sztorit álmodtam meg, még lesz mit finomítani, valamikor ősszel hozom nektek. Addig is izguljatok Amanda életén. :D

Puszi

______________________________________________________

Nem hittem a szemeimnek egy darabig, sőt egy pillanatig azt hittem hallucinálok. Egész életemben vártam rá, vártam hogy láthassam, hogy az összes sérelmemet rá kiabáljam, de most csak a könnyeimet éreztem meg, ahogy folynak végig az arcomon, majd lehullik a a földre. Gyűlöltem őt, látni őt itt olyan volt mintha ha megfulladnék egy kamrába, ahonnan elszívják a levegőt. Fogcsikorgatva fel néztem a könnyáztatta arcommal, és szinte magamat láttam benne. Barna haja volt ami fel volt kötve a feje tetejére, arca megviselt volt, néhány ránc is megjelent a szemeinél. Fáradtnak látszott, de ugyan akkor dühösnek is, és idegesnek hogy engem láthat. Világos kék blúz volt rajta, ami elrejtette vékony alakját, és egy passzos farmer nadrágba bújtatta lábait.

- Amanda... - mondta ki a nevem.

Forrt a vérem, ökölbe szorítottam a kezeim, amik elfehéredtek. Minden energiám összeszedtem, majd végre kimondtam amit akartam.

- Tűnj el! Azt akarom, hogy tűnj el! Eddig sem voltál az éltemben, ezután sem kellesz! Gyűlöllek! - kiabálom.

- Tudom, nincs bocsánat a tettemre, de csak óvni akartalak.

- Óvni? - nevettem gúnyosan mint valami elmebeteg. - ÓVNI?! - teljesen kiakadtam.

- Sonja, sose bántottam volna őt! És sosem vontam volna bele olyasmibe amiből én élek! Ostoba voltál, tönkre tetted őt, hát hozd helyre vagy tűnj el! - kiabálja most a nagyapám.

Milyen furcsa hogy véd, pedig most lát először életében, még is jól esik a lelkemnek, hogy valaki olyan kel a védelmemre aki a valódi családom.

- Ha nem teszem ezt, nem ismernéd az úrfikat, akik védtek téged az első perctől kezdve. - néz rám keményen.

- Az úrfikat hagyd ki ebből, bár már bele rángattad őket réges-régen. Az úrfik védtek olyantól ami nem is igaz, kérlek távozz innen, és hagyj békén. - nézek a szemeimben, amik vörösek az el nem sírt könnyektől.

- Amanda...

- Azt hiszem itt van vége ennek. - lép ki a konyhából Wonho, majd a többiek.

- Úrfi, bocsássa meg a pimaszságom de ő a lányom. - néz szúrósan Sonja Hoseokra.

- Ó, szóval a lányod...19 évig még sem voltam az! Ezt itt Hoseok háza, szóval tedd azt amit mondott, és tartsd távol magad tőlem! - zárom le ezt az egészet, sarkon fordulok és a hátsó kert felé veszem az irányt.

Tudtam fájni fog ez a találkozás egyszer, de hogy ennyire. Belül minden egyes kis csontom reszketett. Rettentő mérges voltam és csalódott sőt....
Annyira karakán, annyira forrófejű mint én. Túlságosan is hasonlítok rá, de nem érzem azt hogy megakarnék vele bármit is beszélni. A haragon és a gyűlölködésen kívül mást nem érzek. Akkor meg miért sírok? Kis korom óta, az úrfik szolgálásra neveltek, de közben minden egyes nap vártam hogy az anyukám eljöjjön, hogy meséljen nekem este, hogy betakarjon, elűzze az ágyam alól a szörnyeket, hogy ha beteg voltam ő ott legyen mellettem, de ő nem volt mellettem soha. Most hogy láttam őt teljes valójában, szemtől szemben, csak még jobban fáj ez nekem.

*Changkyun szemszöge*

Hoseok tanácstalanul állt Amy anyja előtt, hiszen tudja mennyit szenvedett Amy de azt is látja hogy Sonja nem rossz. Nem akarta bele vonni magát ebbe, de már mind benne voltunk ebben az egészben amit Kwon Sonja generált 19 éve.

- Kérem asszonyom távozzon. - mondja Hoseok Sonjanak.

- Beszélnem kell vele...

- Most nem fog tudni vele beszélni hát nem érti? - förmedek rá. - Menjen el, és hagyja őt most kicsit. Túl sok volt ez neki.

- Szeretitek őt. - mosolyodik el szomorkásan. - Vigyázzatok rá, én hamarosan elutazom. Nekem is van egy családom, de Amanda mindig is a szívemben volt. Át adnátok neki ezt levelet neki? -nyújtja felém a valamikor fehér borítékot. - Köszönöm. - hajol meg majd az ajtó felé veszi az irányt.

- Ne mondjon le róla! Amynek szüksége van magára. - szólal meg Jooheon.

Sonja megtorpan, majd tovább indul.

A levelet úgy döntöttünk akkor adjuk oda Amynek mikor lecsillapodott. Viszont most tehetetlennek éreztük magunkat. Még is Amyvel akartunk lenni, de nem tudtuk hogyan kéne megközelíteni őt. Wonho megfogta a vállam majd rám nézett.

- Menj, most rád van szüksége.

- Rám hárítod a saját kötelességed? - nevetek.

- Nem, csak tudom hogy te vagy az aki ismeri őt a kezdetek óta. - néz a kertre nyíló ajtó felé. - Menj már. - noszogat. - Aztán nem rá mozdulni a cicámra. - fenyeget meg.

- Javíthatatlan vagy. - hagyom ott őt.

Amy kint ült a fűben és sírt, keservesen zokogott. Teljesen összetört, még nem láttam soha így, annyira sebezhető volt, és elveszett. Mellé sétáltam majd leültem, de meg sem mozdult, csak sírt tovább. Felé nyújtottam egy zsebkendőt, mint régen mikor Amy elesett és vigasztalni kellett.Óvatosan nyúlt a zsepiért, mintha félne, de végül el vette.

- Sajnálom. - mondtam mire rám nézett, aztán újra sírni kezdett és a vállamra dőlt. Átkaroltam, és tartottam őt. Rég volt már hogy, így üljünk, de éreztem a kezem alatt hogy lassan megnyugszik Amy. Nem mozdult, csak szuszogott.

- Changkyun, nem hagysz el most már igaz? - kérdezi én pedig meglepődök.

- Miért tenném? Elég volt egyszer. - nézek le rá. - Legyen bárhogy is én mindig melletted leszek. - csókolok bele a hajába, mire fel néz rám.

- Túl jó szívű vagy. - mosolyodik el végre.

- Ezzel még senki se vádolt.

Amy csak kuncogott, és jobban hozzám bújt. Úgy érzem jobb hogy barátok maradtunk, még ha fáj is az hogy, nem lett az enyém, de Hoseok és Ő annyira egymásnak vannak teremtve. Túl egy síkon mozognak, de mindkettő makacs, alig várom hogy Hoseok vért izzadjon. Jó móka lesz látni miként fogja el viselni Amyt.

- Mi lesz ez után? - kérdezi.

- Nem tudom, talán meg kéne próbálnod megismerni a nagyapád. Hiszen ő a családod, a valódi. - javaslom. - Döntened kell, de bár hogy döntesz melletted leszek és a fiúk is.

- Köszönöm Changkyun. - szorít magához.

Ezután csak élveztük a kinti levegőt, és Amy is megnyugodott olyannyira, hogy el is aludt. Biztos voltam abban, hogy szeretni fogom mindig őt, de azt is hogy ő is engem. Egy cselédlányként indult, közben pedig végig egy kisasszony volt. Siyeon biztos szárnyai alá veszi újra a legjobb barátnőjét. És persze hét úrfi fogja őt figyelni,támogatni. 

- Remélem csupa hülyeséggel tömted a fejét. - töri meg a csendet Wonho.

- Meglehet. - nézek fel rá. - Ne aggódj nem csaptam le a kezedről.

- Ettől nem is féltem. - válaszolja nyugodtan. - Ha téged választott volna elfogadtam volna, persze nyugodt szívvel ásnálak el. - mondja.

- Kösz, ez kedves tőled. - mosolyodok el. - Ha bántani mered azt sose fogom neked megbocsátani. - mondom, mire most ő mosolyodik el. 

- Te jössz Hoseok, innentől a tiéd. Neked is meg kell ismerned még jobban. - állok fel majd felkapom Amyt és Hoseok kezébe adom. - Vigyázz rá! Na lépek, vannak úrfi kötelességeim. - veregetem  meg a vállát majd ott hagyom őt.

Lássuk Amy melyik utat választja.