Cselédlány /Monsta X ff./

1.rész

Ez az utolsó estém nagyinál, és a plafont bámulom,elmélkedem a rengeteg szabályon,és legfőképp az úrfin,akit egykor a barátomnak hittem. A nyaklánca azóta is a nyakamba lóg, szinte biztos vagyok abban,hogy elfelejtett engem és,amit én adtam neki azt kidobta. Annyira utálom őt! Noha nem sok esély van arra,hogy újra lássam,de talán így a legjobb. Még mindig előttem van az ,amikor megkérdeztem,hogy az „I" mit jelent a nyakláncon.

- Changkyune,mit jelent az „I" a nyakláncon?- kérdezem érdeklődve.

- Ha felnövök rapper leszek,és I.M. lesz a színpadi nevem. - magyarázza.

- És az „M" hol marad? - kérdeztem, aztán rájöttem mit is mondtam,és gyorsan a szám elé kaptam a kezem .- Bocsáss meg úrfi ez illetlen volt. - hajtom le a fejem.

- Hé.-nyúl az állam alá,és ezzel késztetet hogy felnézzek. – Mondtam már, hogy ne úrfiz , és az „M"-et majd akkor kapod meg,ha már elértem a célom .- mondta őszintén.

Hát az őszinteség,nem az erőssége attól tartok. Tovább forgolódtam az ágyban, aztán fel keltem és lementem a konyhába egy pohár teáért. Engem a tea megnyugtat, kivéve az úrfi esetében. Már este 11 is elmúlt, de én még mindig a teámat szürcsölgettem. Holnap még be nézek az iskolába,aztán azt hiszem értem jönnek.

Az osztálytársaim,szinte hozzám sem szóltak, és tök savanyú képet vágtak. Azért ennyire nem fogok hiányozni nekik,attól tartok. Sokkal inkább lenéznek,amiért cselédlány leszek pár órán belül. És hiába próbáltam figyelni,folyton csak a szabályok jártak a fejemben, amiket a nagyi megtanított.

„ Amanda jól jegyezd meg, az úrfihoz nem érhetsz,és nem állhatsz le vele beszélgetni, hacsak ő nem akar szóba elegyedni veled."

„ Amikor leteszed elé az ételt, jó étvágyat kívánsz neki, egyet hátra lépsz és meghajolsz majd félre állsz."

Komoly szabályok uralkodnak abban a házban,az biztos. Nem mutathatok ki semmilyen érzelmet. Sokat gyakoroltam a nagyival, és egész jól beletanultam a dologba.

Remélem egy normális úrfit kapok...haha, olyan nincs hogy normális.

Amikor ki léptem a suliból megláttam egy fekete autót,ami előtt egy öltönyös hapsi állt, és egy táblát szorongatott a kezében,amire az volt írva hogy Amanda Lee. Jézus, ez az én nevem! Jaj ne! Kétségbe esetten lépkedtem le a lépcsőn, de azonnal kapcsoltam, hogy nincs helye itt a kétségbe esésnek.. Minden szempár rám szegeződött, meg sem lepődök.

- Lee kisasszony. - hajolt meg a sofőr,és kinyitotta az ajtót.

Meghajoltam,és beültem az autóba,aztán az ajtó becsukódott és a sofőr elindult. Nem akarok abba a házba kerülni! Nem érdekel hova kerülök,akkor se akarok ott lenni. Bámultam ki a sötétített ablakon,és ahogy egyre messzebb kerültünk attól az övezettől, ahova tartozom,egyre feszültebb lettem.

- Kisasszony, jól van? Olyan sápadtnak tűnik,megálljunk? – kérdezi a sofőr aggódva.

- Hálás lennék érte.

Félre álltunk,én pedig meg sem várva,hogy ajtót nyissanak már is kiszálltam és a kocsinak támaszkodtam,nagyokat szippantottam a levegőből, és lassan megnyugodtam. Hogy hihettem azt,egy percig is,hogy készen állok erre az egészre? Össze kell szednem magam,így nem állíthatok be.

- Kisasszony,jobban érzi magát? – kérdezi a sofőr,akinek a nevét se tudom.

- Igen,köszönöm. - mosolyodok el halványan. – Hogy hívják uram? –kérdezem.