A párom, Tom Hiddleston | BEFEJEZETT

𝓒𝓱𝓪𝓹𝓽𝓮𝓻 𝓽𝓱𝓲𝓻𝓽𝔂𝓼𝓲𝔁

Eltelt pár hét az incidens óta. A lakásomat teljesen rendbe hozták, vettem riasztót, és láncot az ajtóra. Tom és Marci állandóan váltották egymást. Nem mertek itthon hagyni kettőnket egyedül. Kihasználva Tom ittlétét bemutattam Ninának, és áthívtam Alízékat. London óta egyre ritkábban találkozom velük, hisz ők el vannak foglalva a baba üggyel. 
– Hány hónapos terhes vagy, Alíz? – kérdezte Nina Alíz apró, de már kerekedő pocakját nézve. 
– Hát, már az ötödik hónapban tartunk – mosolygott Levire. Mosolyogva figyeltem őket. Felhőtlenül boldogok voltak, ez látszott mindkettőjükön. Levi alig várta, hogy apa legyen. Bár nem is csodálom, hisz elég jól kijött a gyerekekkel. Ő örült a legjobban annak, hogy Szonja is itt lesz, egész este játszottak és poénkodtak. Melengette a szívemet a látvány. Szonja gondtalanul, hangosan nevetett, végre. 
– Hogy érzed magad, drágám? – kérdezte Alíz kicsit aggodalmasan. 
– Nekem kéne ezt kérdeznem, hisz te vagy terhes – nevettem. 
– Nem engem vertek eszméletlenre – vonta össze a szemöldökét szomorúan. Óvatosan megérintette a horzsolásokat az államon és egy zúzódás besárgult helyét. A nyakamról már leszedhettük a nyakmerevítőt, az oldalam már kevésbé fáj, a doki szerint nemsokára teljesen begyógyul, egyes véraláfutások és zúzódások is rendbe jöttek és nem érzem magam zagyvának, mint a kórházban töltött napok alatt. 
– Jól vagyok – szögeztem le a többieknek. 
– Csodálom, hogy nincsen itt anyukád, vagy a bátyád – nevetett Levi. Jól ismeri a családomat, tudja milyenek, ha rólam van szó. 
– Hidd el, minden alkalmat kihasználnak, hogy szem előtt tarsanak, de jelenleg Tom őrködik – Tom mosolyogva belekortyolt az italába – mindent értett, hisz angolul beszélgettünk. A többiek nevettek csupán. órákon át beszélgettünk, majd este tízkor, mikor már Szonja aludt, a többiek is hazamentek. Mi Tommal kettesben ücsörögtünk a nappaliban. Egymást ölelve néztünk egy filmet. Tom óvatos volt, mintha porcelánból lennék, és ez engem kicsit idegesített. Hisz már elég jól voltam, és nem kellett félnem semmitől, hisz ő velem van és megvéd.
Tom állandóan utazott. Hol ide, hol vissza Londonba, vagy Amerikába. Néha már mi sem tudtuk tartani a lépést. Hiába nyugtattam, hogy nem kell kétnaponta rám néznie, de ő szörnyen ragaszkodott ahhoz, hogy a lehető legtöbb pillanatot velem töltse. Félre értés ne essék, borzasztóan örültem Tomnak, hogy mindig velem akar lenni és ennyire szerelmes még az életben nem voltam, de nem akartam még inkább stresszelni, hogy értem aggódjon, hogy azt érezze felelősséggel tartozik irántam. Nem akartam lekötözni. Hogy valamikor előkapjon és hibáztatni kezdjen és ezen veszekedjünk. Hogy az a sok stressz az életében a kapcsolatunkon csattanjon. Mindig emlékeztetem magam, hogy Tom nem Ádám, de amit abban a kapcsolatban eltanultam, úgy csinálom a másikban... 
Egyik este Tom felhívott. 
– Szia, bébi – vettem fel a telefont. Imádja, amikor bébinek hívom. Csábosan elmosolyodik, beleharap az ajkaiba, és egy apró, szexi sóhaj hagyja el a száját. Éééés így tesz most is. 
– Drágám – tudja, hogy ettől pedig én indulok be. 
– Este tíz van, miért nem vagy ágyban? – kérdeztem fáradtam.
– Mert itt délután fél három van. – Riadtan az órámra néztem, hátha elaludtam, vagy nem is aludtam el, de igazam volt, itthon tíz óra múlt. Majd rájöttem: itthon múlt el tíz óra. Itthon.
– Amerikában vagy – suttogtam. 
– Igen... Megcsúsztunk egy forgatással és most jó ideig nem engednek el minket az országból. 
– Édesem – szóltam. 
– De ne aggódj, max. 3 hétről van szó, aztán egy jó hosszú szabi, amit veled szeretnék tölteni.
– Jól hangzik – somolyogtam. – Nemsokára itt a karácsony – elmélkedtem. 
– Még több mint egy hónap – nevetett Tom. 
– Te is tudod, hogy az nekem mindjárt – nevettem.
– Ne aggódj, a Karácsonyt otthon töltöm.
– otthon? – akadtam meg. A csontjaimig éreztem, hogy Tom épp elmosolyodik. 
– Budapesten, veled – válaszolta.
– Pedig mintha egyszer azt mondtad volna, hogy Londont jobban szereted, mint Budapestet – mosolyodtam el. 
– Jegyezd meg, drága: Az otthonom ott van, ahol te vagy. Szóval a karácsonyt otthon töltöm veled, nyugalomban, ágyban...
– Hmm jól hangzik – próbáltam nem olyan hangot adni, mint egy kiskamasz, aki belül teljesen elolvadt, de sajnos, nem sajnos, ez az igazság. – De talán ideje lenne bemutatni a családodnak, nem gondolod? 
– Biztos vagy benne?
– Mintha nem te szajkóznád ezt állandóan – nevettem. 
– Jó, csak, ami történt...
– Megtörtént Tom. A gipszet is leszedték már és a családodnál nincs mitől félnem.  Mikor Tom nem válaszolt elbizonytalanodtam. – Ugye?
– Persze, hogy nem kell félned tőlük – nevetett Tom – Csak meglepődtem. 
– Min? Hogy három hónap után, már találkoznék velük? Találkozni szeretnék azzal a kis angyali unokahúgoddal. 
– Vigyázz ő a féltékeny típusba tartozik – nevetett Tom. 
– Csakugyan? – egy darabig beszélgettünk, majd az ajtómon kopogtak. Tomnak is megmondtam, hogy épp kopognak, mire megfagyott az ereiben a vér. – Várjál, megnézem ki az. – Kikeltem az ágyból, magamra vettem a köntösömet és egyenesen az ajtó felé vettem az irányt. Tom lélegzetvisszafojtva várta a fejleményeket. Még telefonon keresztül is éreztem, hogy teljesen megfeszül és szinte fizikai fájdalmat érez, mert nem tud segíteni. Az én szívem is majd kiugrott a mellkasomból. Nem tudtam mi történik, vagy hogy mi lesz, ki keres ilyenkor. Reménykedtem, hogy csak a szomszéd szeretne elkérni egy kis cukrot, mert éjjel támadt kedve kávézni, vagy valami. De az igazság jobban meglepett. 
A kukucskálón keresztül először egy fekete göndör, de rövidre nyírt frizura rajzolódott ki, széles vállakkal, szörnyű tartással. Majd mikor felnézett megláttam az arcát... A folyosón épp az apám állt.