A párom, Tom Hiddleston | BEFEJEZETT

𝓒𝓱𝓪𝓹𝓽𝓮𝓻 𝓽𝓱𝓲𝓻𝓽𝔂𝓼𝓮𝓿𝓮𝓷

Teljesen lefagytam. Tom nem bírta tovább a várakozást és elkezdett riadtan faggatni. 
– Emma? Mi történik? – kérdezgette újra és újra. 
– A-az apám – szóltam lefagyva. – mindjárt visszahívlak, szeretlek – meg sem vártam a válaszát, kinyomtam és határozottan kinyitottam az ajtót. Apa olyan feszült volt, mint én, csak én dühösebb. 
– Emma! – elmosolyodott mikor meglátott, de én inkább elkomorodtam. Mikor nem válaszoltam, még inkább feszültebb lett. Olyan volt, mintha egy fonállal tartották volna, teljesen merev, mégis szörnyű tartással, kicsit össze-vissza. Az arcáról lefagyott a mosoly, majd a nappaliba mutatott. – Bejöhetek? 
– Előbb mondd meg mit akarsz! – böktem ki végül. 
– Csak Szonjáról és rólad szeretnék beszélni. – Kimondta. Lenyeltem a mérgemet, és beengedtem az otthonomba. Körbenézelődött, felmérte a terepet, a drágább holmikat jobban megvizsgálgatta, majd leült az étkezőasztalhoz. Az asztalfőre. Úgy terpeszkedett ott, mintha már nyert volna, mintha övé lenne minden. Legszívesebben felpofoztam volna, elhordtam volna mindennek, de asztalborogatással semmire sem mehettem volna. Tudtam, hogy nekem kell most az érettebb félnek lenni, ha nem is magamért, de Szonjáért. Vele szemben álltam, selyem köntösben, a karjaimat a mellkasom előtt kereszteztem, és minden pillantásommal ölni tudtam volna. Köhintett egyet, majd belekezdett a kis monológjába. 
– Szóval, tudom, hogy itt kellett volna lennem. – Erre a kezdésre hisztérikusan felnevetettem. 
– Úgy gondolod? Hogy lelkileg támogatnod kellett volna a két lányodat, miután traumát éltek át és szenvedtek? Akkor abban mind egyetértünk, hogy igen, basszus, itt kellett volna lenned, segítened, mert ez egy normális apa feladata, nem pedig az, hogy azt mondja, hogy nem érdekli és ránk bassza a telefont! – Ideges voltam. Olyan szinten ideges voltam, hogy azt hittem tényleg felborítom az asztalt. Nem is szoktam annyira káromkodni, de most úgy kívántam, hogy a szótárból az össze káromkodást ordítva mondjam el, négy különböző nyelven.
A legrosszabb tulajdonságom, hogy évek után is számítok arra, hogy apa betoppanjon az életünkbe és segítsen, de mint ez látható, ez az utolsó utáni pillanat, amikor már felhagytam a reménnyel. Nem volt szükségem rá. Ott volt nekem a bátyám, a barátaim, a nevelőapám és anya, Szonja és Tom! Tomra volt szükségem, nem erre az alakra. 
– Kérlek, Emma, higgadj le, és hallgass végig – mondta apa. – Szóval... Szonja elhelyezéséről szeretnék beszélni. 
– Micsoda? – kérdeztem vissza. – Én vagyok Szonja hivatalos gyámja. 
– Én pedig az apja.
– És mint az utóbbi hónapokban ki is derült, az semmit sem jelent.
– Ne legyél ilyen! – szólt rám. 
– Mégis milyen? A tényeket mondom. Nem láttalak egyszer sem a bíróságon, vagy a kórházban, vagy egy pszichológusnál sem, nem voltál sehol, önző vagy, mindig is az voltál, csak sosem vallottam be!
– Hallgass már el! – dühöngött apa. 
– Nem, nem fogok elhallgatni, de te most szépen válaszolsz a kérdéseimre! Hol voltál mikor rákos voltam? Ha? Hol voltál?!
– Én...
– ne tartsd vissza, mert mindketten tudjuk a választ... Nem voltál ott, máshol voltál, vagy mással, és sosem törődtem ezzel igazán, de nem engedem, hogy a húgommal is ezt tedd! Ha látni akarod, akkor teljesíts, légy az apja, viselkedj úgy! Érdeklődj a jegyei iránt, a hobbijai iránt, kérdezd meg hogy van és ne merészeld ott hagyni az út szélén, mint engem és Marcit! – a végére szinte üvöltöttem, és nagyon reméltem, hogy a húgom végigaludta, de az utóbbi időkben olyan rosszul aludt, hogy ennek esélye kicsi. Apa elvörösödött a dühtől, majd felállt. 
– Azt is megtiltod nekem, hogy a saját lányommal legyek? – kérdezte egy kis hallgatás után.
– Ezt nem mondtam – válaszoltam keserűen. Apa sértődötten felnevetett. 
– Úristen, tiszta anyád vagy. 
– Ezt bóknak veszem. 
– nem annak szántam. 
– Persze, mert az a nő nem tett semmit azon kívül, hogy majdnem meghalt a gyerekeiért, és a boldogságukért, agyon dolgoztatta magát és újabb meg újabb esélyeket adott neked és ő kezdte nulláról, sőt mínuszról a válás után. A te szemedben mindig is ő volt a rossz mi? Pedig két rendes gyereket nevelt fel, kitartott mellettem, mikor már haldokoltam. Te pedig azt sem tudod, hogy mikor van a születésnapom. 
– Dehogynem tudom! – adta a sértődöttet. 
– Na akkor halljuk! 
– Most volt.
– Pontos dátumot akarok.
– Szeptember... 16. – a végére vigyorgott, mert azt hitte eltalálta. 
– December 8, de ahhoz képest, hogy egyszer májusban hívtál fel szülinapom alkalmából, közel volt. 
– Emma... 
– Most menj el! Majd felhívlak, vagy ő, vagy Marci. De csak egy tipp: ha részt akarsz venni az életében, akkor vedd is fel a telefont. – Szélesre kitártam az ajtót, amin ő dühösen kiment. Én viszont megkönnyebbültem. Hosszú ideje először kaptam úgy levegőt egy apámmal való találkozás után, mintha ténylegesen szabad lennék. Első dolgom az volt, hogy visszahívjam Tomot, hisz rácsaptam konkrétan a telefont. 
– Na, végre! – sóhajtott fel. – Már majdnem vettem egy jegyet Budapestre. 
– Drágám, szeretlek, de ezt már négymilliószor letisztáztuk: Nem akarok a karriered útjába állni.
– Nem állsz a karrierem útjában! – vágta rá, de nekem meggyőződésem, hogy a karrierjére nem volt jó hatással a hetek, amiket velem töltött. 
– Most koncentrálj a filmedre! Te mondtad, hogy ha végeztek, egyből találkozunk, addig videochatelünk és felhívlak esténként...
– Úgy érted délutánonként? – a hangja szomorú és letört volt. Mint minden alkalommal, mikor letettem a telefont. 
– Járjon az a fejedben, hogy ha újra találkozunk le se vakarhatsz magadról – kuncogtam. Tom felnevetett. 
– Hiányzol – szólalt meg egy kis hallgatás után. 
– Nos, Mr. Hiddleston, az érzés kölcsönös – vágtam rá határozottan. 
– Ahogy kimondtad, hogy "Mr. Hiddleston", legszívesebben Mrs. Hiddlestonnak szólítottalak volna. – vallotta be. Kicsit kipirultam ettől a gondolattól, de tetszett. A bárgyú mosolyt le sem lehetett volna vakarni az arcomról. – Remélem minél előbb így hívhatlak, és higgy nekem, akkor egész álló nap így foglak hívni. 
– Most is hívhatsz Mrs. Hiddlestonnak, ne feledd a barátnőd vagyok. 
– Én azt szeretném, ha több lennél. Ha ez hivatalos lenne. – tartott egy röpke szünetet, mintha várt volna valamire, aztán folytatta. – De amúgy mit csinált nálad az apád? Eddig nem is keresett titeket. 
Elmondtam neki szóról, szóra a beszélgetésünket. Minden apró részletet kiemelve. Tom azt mondta büszke rám, mert tudja, hogy szoktam magam érezni miután apámmal találkozom. 
– Édesapáddal sosem jöttél ki jól, annyira... – mérlegelte magában. 
– Inkább azt mondanám, hogy ő úgy döntött, hogy mindkét nemből lesz egy gyereke, és a húgomat elém tette. Ezért nem hibáztathatom, mert a húgomnak nagyobb szüksége volt rá, mint nekem. De most én pótlok be minden szerepet neki, és ő gyerek nélkül maradt. 
– Ha lenne esküvőnk, akkor gondolom egyedül sétálnál oltárhoz – mondta Tom.
– Nagyon tévedsz! Marci az egyik oldalamon, Feri a másikon. 
– Tetszik ez az ötlet. 
– jut eszembe, anyáék csak arról faggatnak, hogy mikor jössz újra. – kuncogtam. 
– Hajjaj, össze kell törnöm pár szívet, de az ott létem alatt egy-két napig biztos nem fogok kikelni az ágyból... mellőled. 
– Oh, akkor hasonlítanak a terveink.
– Örömmel hallom... Már csak az emlékek, amiket azóta a szívem mélyén hordozok... Hiányzol. Hiányzik a tested, a nevetésed, a jópofa megszólalásaid, a mániáid, a lelkesedésed, a főztöd... Hiányzik, hogy a kezemben tartsam a melledet, hogy a nyakadat csókolgassam, hogy benned mozogjak.
Egy hatalmas sóhaj hagyta el mindkettőnk száját. 
– Ugye tudod, hogy jelenleg épp kínzol? Hiányzik az érintésed, hogy végigszántsam az ujjaimat a hajadban és hogy alattad nyögjek, hogy élvezzek. 
– Azt hiszem mégis megveszem azt a jegyet Budapestre, azonnal!
– Ne merészeld! – nevettem. 
– Alig bírom már... – suttogta. 
– Én se sokáig – válaszoltam. – De kibírom, mert tudom, hogy amint idejössz, Marci elviszi Balatongyörökre a húgomat, mi meg csak pár nap után csatlakozunk. 
– Imádom a húgodat, ne értsd félre, de: Ez az! – hangosan belekiáltott a telefonba. Én csak nevettem. – Oké, addig megpróbálom kibírni. 
– Muszály lesz, szerelmem, talán legközelebbre jobb tervet hozunk össze – vontam mag a vállam. 

Egy darabig beszélgettünk, majd mikor már majdnem elaludtam Tom az ágyba küldött és mondta, hogy pihenjem ki magam. Sokáig búcsúzkodtunk, hosszan mondtuk egymásnak, hogy szeretlek, s mikor leültem az ágyra, rájöttem valamire. 
Tom tényleg házasságra célozgatott??