A párom, Tom Hiddleston | BEFEJEZETT

𝓬𝓱𝓪𝓹𝓽𝓮𝓻 𝓽𝔀𝓮𝓷𝓽𝔂𝓽𝓱𝓻𝓮𝓮

Nem az időhöz megfelelően öltöztem, de egye a fene. Legalább nem miniszoknyában állítok be az igazgatóhoz. Akkor biztos, hogy árvaházba landolna a húgom. A bátyámat már nem csak a tetkóival, hanem a nemrég növesztett, menőnek gondolt szakállával elássák, amivel úgy néz ki mint egy hajléktalan. 
Alig értünk ki Pestről a telefonom egyből csöngeni kezdett. A húgom hívott, vagyis lehet, hogy a vonal másik végén az igazgató keres engem. Gyorsan elhadartam Tomnak, hogy a húgom az, akkor ő sürgetett, hogy vegyem fel. A telefonba egy mély, öregnek hangzó férfi hang szólt. 
– Jó napot, Szalai Emma kisasszonnyal beszélek? – a hangjából ítélve ideges volt és sugárzott belőle a bánat. Hát az én hangom szerintem arról tanúskodhatott, hogy szét vagyok esve. 
– Igen én vagyok az! Ön lenne Szonja igazgatója? 
– Igen, a nevem Szűcs Albert! Az imént a kishúga bejött az irodámba és elmondta a jelenlegi – tartott egy kis szünetet, még én is hallottam, ahogy megfeszülve nyel egyet – helyzetet. Az iskolaorvos megvizsgálta, tele van zúzódásokkal, de szerencsére nem tört el semmilye. – Az alaknak viszont semmilye sem marad, ha a szemem elé került! Az ügyvédemnek azt fogom mondani, hogy megszaladt a kisbicska és véletlenül kiheréltem. Úgy is le fognak csukni?
– Értem, de kérem ne folytassa ezekkel, addig amíg ott nem leszek és a kezeim közt nem lehet a kishúgom! Mert így valaminek szinte biztos, hogy nekimegyek – nyögtem ki remegő hanggal. 
– Értem, ne haragudjon, Önnek is bizonyára nehéz lehet ez a helyzet. – Nem is tudja mennyire! – Azt találtuk a legjobbnak, ha Szonja most lepihenne, természetesen nem engedjük haza, megvárjuk Önt, vagy esetleg van valaki más, aki magához veheti Szonját?
– Van egy bátyánk, de ő állandóan dolgozik és üzleti utakon van. Alig van otthon, nem tudna gondoskodni róla. 
– Tudtommal Ön egyetemista. 
– Igen, egyetemista vagyok, és jelenleg az egyetlen potenciális vérszerinti rokon – hadartam idegesen. A gondolat, hogy Szonjára másnak kell vigyáznia, áhhhh, egyszerűen kiborultam. 
– Értem, és önnel együtt Szonja is mondani kezdte, hogy csak magával hajlandó lenni – könnyek gyűltek a szemembe. Az én picikém. 
– Akkor ez eldőlt – motyogtam, de legbelül megkönnyebbültem. 
– Tudja ez nem teljesen így van. A gyámhatóság és ez egy kimondottan hosszú procedúra lesz. Akár hónapok és nem biztos, hogy már magához veheti, szinte egyből. 
– Nincs valami kiskapu? – faggattam az igazgatót kétségbeesetten. – Tizennégy éves lesz, csak eldöntheti, hogy kinél akar élni!
– Majd ezt később megtárgyaljuk, kisasszony. Még mennyi idő, mire ideér? – A GPS-re pillantottam és dühösen vettem észre, hogy még legalább másfél óra. 
– Másfél órán belül ott leszünk – válaszoltam, mire a tanár kicsit összezavarodott. 
– Leszünk? 
– Nem vagyok skizofrén, ha erre gondol. Nem egyedül megyek, a párom is velem tart. 
– Értem, akkor itt várjuk Önöket. – letette a telefont, mire én egyszerre éreztem elviselhetetlen szorítást a mellkasomban és megkönnyebbülést. Oké, ez most jó vagy rossz? 
Abban a másfél órában minden lepörgött a lelki szemeim előtt. Ilyenkor persze eszembe jutnak a Családi titkos részek. Ha jól emlékszem, akkor én örökbe fogadhatom a húgom. Bár az, hogy influenszer vagyok az állandó munkahelynek számít? Még csak tanuló vagyok. Mi van ha emiatt nem fogadhatom örökbe? Istenem, mi lesz, ha... Tom mintha meghallotta volna a gondolataimat. Gyengéden megcirógatta a combomat, majd kedvesen, halkan próbált megnyugtatni. 
– Emma, nem lesz semmi baj. Ő a húgod, biztos találunk valamit. 
Hittem Tomnak, még is egy idegesítő hang a fejemben nem állt le azzal, hogy minden tönkre fog menni. Minden körülöttem összetörik. Mindennek vége és nem tehetek ellene semmit. Próbáltam figyelmen kívül hagyni. De pillanatról pillanatra hangosabb lett. És ezt a hangot csak Tom megnyugtató szavai tudták elhessegetni. 
Az út alatt Tom próbálta oldani a feszültséget, bár neki is nehezére esett, hisz ez szörnyű! De a próbálkozását is nagyra értékeltem. Legszívesebben összebújtam volna vele a kanapén, csókok áradatában és a tényleges biztonságban. De arra most nincs esély. 
Hamarabb odaértünk, mint amire számítottam, de kicsit sem zavart ez a dolog. Ahogy leparkoltunk, mindketten úgy ugrottunk ki a kocsiból, mintha ágyúból lőttek volna ki minket. Tom még bevárt, majd kedvesen megfogta a kezem és húzott maga után. De könnyű a dolga a majdnem százkilencven centijével! A szívem már így is olyan tempót diktált, hogy nem hittem abban, hogy akár egy lépést is tudok tenni. De bent volt Szonja. Kék, lila és zöld foltokkal és nekem bővítenem kell a halállistámat! Már azt hittem fel kell pattannom Tom hátára, hogy haladni tudjunk, de amikor a portás megállított minket és elmondtam, hogy ki vagyok, mondta, hogy akkor rohanhatunk. Aranyos bácsi volt, kicsit hasonlított a mi suli portásunkra, de mindegy. Most nem tudott ezen kattogni az agyam. Mivel szokatlanul nagy csend volt az iskolában feltehetőleg órájuk volt. Felfutottunk a lépcsőn, befordultunk balra, ahogy a portás is mondta, és mielőtt észbe kaptam volna megpillantottam Szonját a tanári előtt ülni egy felnőttel, aki védelmezőn a háta mögé tolta Szonját, aki rettegve elbújt két tanár mögött az előttük sorakozó, vitatkozó személyek láttán. Ahogy közelebb értünk rájöttem mi is történik. Annak a nőnek az arcát, még ha akartam se tudtam volna elfelejteni. Szonja anyja hangosan hisztériázott két rendőrrel, egy gyámügyes hölggyel, az igazgatóval és még két tanárral. A kicsi lány elsőként kiszúrt minket, ahogy zihálva, értetlenül mérjük fel a terepet. Szonja futásnak eredt és pillanatok alatt zokogva ölelt át. Néma segítségkérés volt. Nem gondoltam volna, hogy mire ideérünk elszabadul a pokol. Megpusziltam a homlokát és halkan suttogtam, hogy nem lesz semmi baj. Páran mintha fellélegeztek volna, ahogy ráeszméltek arra, hogy én vagyok az ismeretlen nővérke. 
– Engedd el a lányomat! – sziszegte idegesen felém caplatva a nő, akinek már a nevét sem akarom hallani. Egy vonallá préseltem a számat és a hátam mögé toltam Szonját, aki továbbra is sírt. A felénk tartó hatalmas tetkós, és láthatóan részeg fickó is felénk tartott. A mozgása nem volt biztos, és már tíz méterrel arrébb éreztem azt az orrfacsaró alkoholt szagot. Azt hittem elhányom magam. Tom védelmezően elénk lépett. De ráeszméltem, hogy semennyit sem tud magyarul! 
– Ő a húgom és nem engedem el – mondtam dühösen, de visszafogtam magam, nehogy az egész iskola a mi kis drámánkat hallja. 
– Felé se néztél! – röhögött fel hisztérikusan, mire Szonja összerezzent. 
– Mert nem engedtétek, hogy kényem-kedvem szerint láthassam őt, anya! – a húgom úgy köpte ki a szavakat az anyjának, mint egy sértés lenne. Bár ha ezt a nőt anyának hívja még az sértés a többi nőre nézve. 
– Elég legyen a hisztériából, ifjúhölgy! Ez csak egy kis hiszti! – fordult a tanárok felé. – A sérüléseket magának okozta! – az egyik nő felszisszent, majd csettintett a nyelvével. 
– Kétlem, hogy egy tizenhárom éves csöppség ilyen sérüléseket okozna magának. – állt Szonja pártjára. 
– Elég ebből! Szonja csak egy kis hülye fruska – mondta nehezen forgó nyelvvel, majd tett felénk pár furcsa lépést a falnak támaszkodva, de roppant agresszívan. Tom felém fordult. 
– Szerinted is részeg? – sziszegte nekem bosszankodva. 
– De még milyen – válaszoltam szorosabban fogva a kishúgom. 
– Olyan felsőbbrendűnek hiszitek magatokat, hogy valami kitalált nyelven beszéltek?! – kiáltott fel a pasas dühösen, mire Szonja teljes testében megremegett. 
– Ez angol – válaszoltam, de legszívesebben eltemettem volna magam már. Ha a hülyeség fájna... Bár talán ő épp ezért piál, mert tényleg fáj. 
Ez volt az a bizonyos pont az i-re. A pasas esetlenül nekitámadt Tomnak. Felsikítottam, de Tom könnyedén kitért a pasas és annak ökle elől. Amint visszanyerte az egyensúlyát újból védelmezőn tornyosult elénk. A rendőrök itt végre begyorsultak és lefogták a fickót. Szonja anyja sikongatni kezdett, hogy engedjék el, ő semmit sem csinált és hogy Szonja csak hazudik. Szonja újból zokogni kezdett. Kis arcocskáját az oldalamba fúrta és éreztem, ahogy könnyeivel eláztatta a felsőmet. Végül Szonja anyját is bevitték az őrsre, bánatomra nem őrizetbe. Nem baj, a halállistámon örökké ott lesz a neve. 
A tanárok továbbra sem tudtak megnyugodni, de a gyámügyessel le tudtunk ülni beszélni. Előttem egy ősz hajú, fakó bőrű hölgy ült, aki zöld szemeivel barátságosan mért végig rajtunk. Kis szemeit hatalmas, fekete szemüveg keretezte. 
Az igazgató bemutatkozott nekünk, a hanghoz pont olyan arc párosult, mint aminek képzeltem. Kopasz fején megcsillant a szörnyű iskolai lámpák fénye, szeme alatt pár szarkaláb mélyült el, arcát pedig halvány borosta tarkította. A tanárnő, aki ott maradt még velünk az Szonja osztályfőnöke volt. Vállig érő haját feltűzte, pedig porcelánarcához szerintem jobban passzolt volna, ha kiengedi. Nyakában nyakláncok csillogtak, hosszú szoknyája meg majdnem a padlót súrolta. Békésen beültünk az igazgató irodájába, ahol a hölgy elmagyarázta nekünk a részleteket.
– Nem tudom, milyen rémtörténetek játszódhattak le a fejében, kisasszony, de sokan úgy állnak ezekhez az örökbefogadáshoz, hogy évek alatt lesz hivatalos – ekkor az igazgatóra sandított, aki behúzta a nyakát. – De ez nem teljesen igaz. Ön azzal az előnnyel indul, hogy maga Szonja testvére és már nagykorú. Szonja mondta, hogy van munkája, de egyetemista is. – Kicsit elvörösödtem, és szégyenlősen válaszoltam. 
– Youtuber vagyok és blogger – válaszoltam. Kicsit mindenki meglepődött – kivétel Tom, aki azt sem tudta miről van szó – majd a nő folytatta. 
– Érdekes – megköszörülte a torkát – Mennyi követője van? 
– Két és fél millió – válaszoltam, mire a felnőttek többségének leesett az álla. 
– Oh – "felelte" – az nagyon sok. 
– Rengeteg – segítette ki Szonja szipogva, mire mosolyognom kellett. A nő kedvesen ránk mosolygott majd folytatta a kiselőadást. 
– Mivel Szonja szülei élnek, és több lehetőség is van az örökbefogadásra, nos, ez tényleg megnehezíti az örökbefogadást. – magyarázta a helyzetet, mire Szonja felkapta a fejét. 
– De ugye Emmával maradhatok? – kérdezte kicsit már hisztérikusan. Mindenki lefagyva pillantott a kishúgomra, mire ő szinte már pánikolni kezdett. – Ugye?! – kérdezte hangosan. 
– Lehet, hogy nem azonnal... – a nőnek esélye sem volt befejezni a mondatot. Szonja kitört. De tényleg kitört! 
– Nem! – makacsolta meg magát és felpattant a székből. – Nem választhatnak el, Emmától! Nem engedem! Nem akarom! – Tom értetlenül kapkodta a tekintetét közöttünk. 
– Nyugodj meg – próbálkozott a gyámügyes. – Ideiglenesen kinevezhetjük a nővéredet a gyámodnak, de így is hosszú procedúra lesz, hogy hivatalosan is megtörténjen az örökbefogadás. 
– Az ideiglenessel már nem választanak szét minket? – kérdezte szomorúan. 
– Nem választanak szét titeket – mosolygott rá, mire Szonja megnyugodni látszott és a széke helyett az ölembe ült. Szorosan hozzám bújt és nem akart elengedni. Tomra pillantottam, aki mosolyogva figyelt minket. Megfogtam a kezét mire ő a szájához emelve megcsókolta azt. Ő az én lovagom. – Akkor meg is kérném az igazgatót, hogy hagy nyomtassunk ki pár papírt és alá is írhatja, kedves Szalai Emma! – jelentette ki. – lesz még pár elintéznivaló, de azt majd Budapesten elintézhetjük – villantott rám egy kedves mosolyt. Viszonoztam a mosolyát és hátradőltem a székemben. Ha mellettem lesz akkor megvédhetem. Igaz?