A párom, Tom Hiddleston | BEFEJEZETT

𝓬𝓱𝓪𝓹𝓽𝓮𝓻 𝓽𝔀𝓮𝓷𝓽𝔂𝓽𝔀𝓸

Remegő kézzel nyitottam ki a lakásom bejáratát és egyből Tomot kerestem. Missy odaszaladt hozzám és két lábra állva megkapaszkodott a derekamban és nyüszített. Ritka dolog volt ez Missytől ezért feltételeztem, hogy nagy a baj. Viszont minden figyelmemet lefoglalta Tom. Tom ahogy megpillantott felállt a székről. Az arca falfehér volt, a homlokán gyöngyözött az izzadtság, mintha leengedte volna a páncélját. Nem tudtam mi jár a fejében ezért féltem a reakciójától bármit is teszek vagy nem teszek. Mégsem bírtam tovább visszafojtani.  Ha nem mondtam volna ki, bele őrültem volna mire bármelyikünk is megszólalna.
– Szakítani akarsz? – kérdeztem a sírás szélén állva. Tom úgy meglepődött, hogy eltátotta a száját. Tett felém néhány lépést, majd magához vont. Mélyen a szemembe nézett. 
– Dehogy – rázta meg a fejét. – Attól féltem, hogy te akarsz majd szakítani emiatt. 
– Francokat akarok – ellenkeztem megkönnyebbülve, de így is a sírást fojtva vissza. 
– Őszintén én leginkább a sajtótól féltelek téged – mondta miközben felegyenesedett és a fejemet a mellkasához vonta. Behunytam a szemem és szimplán hallgattam a szívverését. Egyenletes volt, kicsit gyors, de továbbra is gyönyörű. 
Pam-pam. Pam-pam. Pam-pam. 
Próbáltam arra is figyelni, amit Tom mondd, de nehezemre esett. 
– Nem vagyok itt melletted. Nem tudok itt lenni. Nem tudok vigyázni rád. Ez annyira fáj nekem, Emma – sóhajtozott Tom. 
– Nekem is – szipogtam. 
– Könyörgöm, nehogy sírj, mert a szívemet töröd össze – még szorosabban ölelt magához és szenvedő hanggal könyörgött nekem. – Emma, te vagy életem szerelme, és 1500 kilométer választ el minket a mindennapjaink során. El nem tudom mondani, hogy ez mennyire rossz érzés. Mindig az jár a fejemben, hogy mi van, ha történik veled valami és én nem lehetek melletted. Minden este, amikor elaludtál csak az a kérdés lebeg a szemem előtt, hogy Miért? Miért kell távol lennem tőled?! 
– Bízom abban, hogy mindent meg tudunk oldani, de az én lelkemet is ez gyötri, Tom. Viszont TUDOM, hogy meg fogjuk oldani. – a szavaimra Tom bólogatni kezdett, de még szorosabban ölelt magához. Mindketten féltünk. Oh, de még mennyire. Féltünk a sajtótól, féltünk a családunk és barátaink reakciójától. De mindezek előtt féltünk a távolságtól. Egy hétig voltunk egymástól távol. Mi lesz, ha hónapokig kell? De ezzel már nem akartam foglalkozni.
– Amikor visszamegyek Angliába lassan adagolni kell a sajtónak az információkat – mondta erősen megnyomva a kell szót. – Így lesz a legjobb, higgy nekem.
– Tudom, hogy így lesz a legjobb – válaszoltam, de továbbra sem tudtam elnyomni a fejemben a kis hangokat, amelyek azt suttogták, hogy ez lesz a vesztem.
Aznap teljesen visszavonultunk. Még párszor kivittük Missyt sétálni, de ezenkívül mást sem akartunk csak összebújva pihenni. Kiélvezni a vihar előtti csendet. Mert talán mikor reggel felkelünk a rózsák háborúja kellős közepén találjuk egymást. 

Amint kinyitottam a szemeimet Tommal találtam szemben magamat. Az oldalán feküdt, álmában halkan szuszogott, kezével pedig átölelt. Miközben alszik vonásai ellágyulnak, megnyugtató látványt nyújtott. Mosolyogva mértem végig a kedvesemet, óvatosan beletúrtam  a hajába, amelyre nem reagált semmit. Legszívesebben egy örökkévalóságot eltöltöttem volna csak úgy, mellette az ágyban, de észrevettem, hogy a telefonom képernyője felvillant és a kijelzőn egy rólam és a húgomról készült kép díszelgett. Egy szép májusi napon készítettük a képet, akkor már a hajam a hátam közepéig ért, aminek akkor annyira örültem. A kemo után az első pár tincs az új reményt jelentette nekem. Azóta haj mániám van. Kiosontam a szobából és a konyhában felvettem a telefont. Boldogan szólaltam bele, hisz ritkán tudok a húgommal beszélni.
– Szia, húgi! – köszöntöttem mosolyogva. 
– Szia, Emma – a hangja nem volt boldog, sőt. Sokkal inkább tűnt idegesnek, mintha óriási baj lenne. Mondjuk ezzel nem lőttem nagyon mellé. 
– Minden rendben? – kérdeztem félve a választól. Apáék Pesttől két óra kocsiútra laknak, így ritkán találkozhatok velük, bár apáék kicsit sem érdekeltek... már. Csupán Szonja volt az, aki miatt akár órákat utazgattam volna legszívesebben, de a hülye anyja nemhogy a házba nem engedt volna be, de még az utcába sem! Szonja idegesen szívta be a levegőt.
– Szívem szerint azt mondanám, hogy igen – ahogy ezt kimondta a pulzusom másfélszeresére nőtt. Megkapaszkodtam az asztal szélében, de úgy sem bírtam ki sokáig így leültem. Missy érezte, hogy valami nincs rendben így hozzám szaladt és a fejét az ölembe hajtotta. 
– Mondj el mindent – kértem és abban reménykedtem, hogy valami hülye fiú van a dologban és nem valami iszonyatosan rémisztő és szörnyű dolog. Szonja vett egy mély levegőt, majd remegő hanggal belekezdett a mesélésbe. A Grimm mesék elbújhattak volna. 
– Anyu és apu szétmentek, úgy pár hete, azt hiszem akkor Londonban voltál – kezdte. – Apunak elege lett anyu húzásaiból, mivel megtiltotta neki, hogy találkozzon veled. Annyira összekaptak, hogy apa kijelentette, hogy évek óta csak azért van vele, mert nem akar még egy gyereket elveszíteni. De ezzel elérte ezt. Anya összecsomagolt nekünk, majd elmentünk. Én nem akartam, Emma. Apuval akartam maradni, de anyu hajthatatlan volt és erősebb nálam – ahogy mesélte lelki szemeim előtt láttam a kishúgomat, ahogy sír és kiabál, de az a némber nem figyel rá. Mindig tudtam, hogy csak arra kell neki a húgom, hogy gyűrűt húzasson az ujjára. – Egy darabig nagyapánál húztuk meg magunkat. De ott sem maradhattunk sokáig, ha érted mire gondolok – Szonjai anyai nagyszülei rémesen keresztények. Emlékszem, amikor találkoztam velük fattyúnak neveztek mindhármunkat, anyáról meg azt mondták, hogy a sátán ágyasa. Azóta nem szívesen találkoztunk velük. De hogy még az egyetlen unokájukra is képesek voltak ezeket mondani! Hihetetlen! – Aztán anyu sokszor kimaradt esténként, majd vitt egy ismeretlen helyre. Kerek három nap leforgása alatt bepasizott és odaköltöztünk – teljesen lesápadtam. Egy kislánynak milyen érzés lehet ezt átélni?! Istenem, Szonjácskám széttörhetett már, csak itt még nem volt vége. – A pasi nem dolgozott, anyu dolgozott, mi meg ott laktunk. A falak meg rémesen vékonyak, Emma! VÉKONYAK! – hangsúlyozta kétségbeesetten, mire azt hittem elhányom magam. – Minden penészes és mocskos, meg egész nap isznak és olyan szagú a ház is! – félbe akartam szakítani. Mondani akartam, hogy most azonnal elmegyek érte, de szinte lélegzetvétel nélkül, már-már sírva mondta ki a lényeget, ami miatt majdnem elájultam. – Emma! Az a férfi fogdos, tegnap leakarta venni rólam a szoknyám, és megüt. Már nem tudom elrejteni a foltjaimat! Mindenem fáj és az oldalam már fekete szinte! Emma, kérlek, nem tudok senki máshoz fordulni, apu nem veszi fel, anya azt mondja hazudok, papáékat nem érdeklem! Nincs senki másom – mondta zokogva mire elsírtam magam. Hangosan zokogva estem le a székről. A kicsi húgom. Molesztálják. Egy férfi... 
– Idefigyelj Szonja, most hol vagy? – kérdeztem zokogva. 
– Már a suliban. Nyitás előtt már itt vagyok, mert nem akarok ott lenni. Még enni sincs már, a barátaimtól kapok falatot, de ennyi. Emma, nem bírom tovább! 
– Szonja! Figyelj, amint kinyit a suli, szépen felmész az igazgatóhoz és elmondod neki azt amit nekem is! Elmondod neki ezeket és azt, hogy a nővéred és a párja indulnak Budapestről. Esküszöm neked, az életemre, hogy soha többé nem hagylak el, és mindig meg foglak védeni! 
– Emma – zokogta, mire én is zokogni kezdtem. 
– Nem lesz baj, kicsikém. Add oda majd a telefont az igazgatónak, hívjon fel és mindent letárgyalok velük. Ha kell ügyvédet is szerzek, de hogy én leszek a gyámod, az innentől biztos.
– Szeretlek! – kiáltotta bele a telefonba még mindig sírva. 
– Én is szeretlek – mondtam. Szonja letette a telefont én pedig a földre rogytam és sírtam. Nem tudom mennyi ideig lehettem a földön, de azt csak érzékelni tudtam, hogy Tom szinte leveti magát elém és aggódóan faggat, hogy mi történt. El mondtam neki mindent, amit Szonja mondott. teljesen sokkot kapott a végére, majd dühös lett. Felkelt a földről, felsegített engem is, majd szorosan megölelt. 
– Induljunk a húgodért, kocsiban felhívjuk az ügyvédet, elintézünk mindent, de most szüksége van rád és neked is rá – noszogatni sem kellett kettőnket. Gyorsan felöltöztünk és rohantunk le a kocsimhoz. Ninának küldtem egy üzenetet, hogy vészhelyzet van és hogy később felhívom. Viszont épphogy beültünk a kocsiba és kihajtottunk egyből megrekedt a forgalom. Magamban cifrán elkáromkodtam magam és idegesen doboltam a kormányon. Tom már megfogta a kezemet és megcsókolta. Kedves hangján azt duruzsolta a fülembe, hogy nem lesz semmi baj és ő erre az élő bizonyíték, mert ilyet nem hagy annyiban. 
Tudtam, hogy rá akár az életemet is bízhatom. Hisz ő az én szerelmem, de továbbra is fájt a mellkasom a gondolattól, hogy a kishúgom, aki a szemem fénye, bántódása esett. És én nem voltam ott. Mégis csak két óra kocsi út. Tom és köztem, még most is, úgy hogy mellettem ült, ott tátongott az az 1500 kilométer és mindketten ettől félünk a legjobban. Hogy nem tudunk segíteni. És most megtapasztalom, csak a húgomon és belepusztulok. Mi lesz, ha történik valami Tommal? Akkor azt hiszem a poklok poklát fogom átélni...