A párom, Tom Hiddleston | BEFEJEZETT

𝓬𝓱𝓪𝓹𝓽𝓮𝓻 𝓯𝓲𝓯𝓽𝔂

~ Emma szemszöge ~

Elhatároztam, hogy pontot teszek ennek a végére. A mai nap eseményei után tisztán láttam az érzelmeimet és már tudtam mit akarok. Hiába tátongott egy hatalmas seb a szívemen, és hiába éreztem magam még mindig ramatyul, már tudtam mit kell tennem. És ezt azzal kellett kezdenem, hogy elmondom neki.
– Azt hiszem ideje beszélnünk – a hangom határozottnak tűnt, de fáradtnak és megviseltnek. Mondjuk így is éreztem magam, de tudtam, hogy ennél tökéletesebb alkalom nem lehetne.
Tom lassan bólintott és leültünk a kanapéra, ahol mindketten próbáltuk összeszedni a gondolatainkat. – Iszonyatosan fájt, amit tettél, Tom – suttogtam. Tom szótlanul bólintott, láttam rajta, hogy tisztában van ezzel és csak forgatom benne a tőrt. – Az utóbbi időben sok dologra jöttem rá. Köztük arra, hogy mit is akarok igazán az élettől. Én családot szeretnék, gyerekeket és egy stabil kapcsolatot, ahol biztonságban érezhetem magam. – Tom elfogadóan bólintott, az arcáról lerítt, hogy elfogadja a döntésemet, de nehezen nyeli le. Hallottam, amit Szonjának mondott, és el kell mondanom neki az én oldalamat, bár ezt nehezen álltam meg könnyek nélkül. – De ezt az életet nem tudom elképzelni nélküled – Tom úgy reagált a szavaimra, mintha áram rázta volna meg. – Fáj, nagyon is fáj, ami történt, hiába vagyok vele tisztában, hogy az érdekemben tetted. De tudnod kell, hogy hiányzol, nagyon... Nem tudom mit tegyek, hogyan döntsek, és ha a szívemre hallgatok, akkor téged választalak, ha vissza fogadsz.
Tom lágyan elmosolyodott.
– Az a vége... Visszafogadlak? El sem hagytalak, kincsem. – És akkor megcsókoltuk egymást. Sosem volt még ehhez fogható. Fájt a lelkünk és az azon ejtett sebek felszakadtak, de úgy éreztem otthon vagyok, hazatértem, és nem akarok elmenni, soha többé.

~ Másfél évvel később ~

Egy év alatt rengeteg dolog történt az életünkben. Kezdve azzal, hogy lediplomáztam, és hivatalosan is főállású influencer lettem, diplomaosztó után összeköltöztünk Tommal Londonban. Szonja már eldöntötte, hogy a gimnáziumot Londonban fogja kezdeni, de addig nem szeretne még egy iskolaváltáson keresztülmenni, szóval Marcival maradt addig. 
Tom és én minden percét kiélveztük az együttlétnek, sőt egyenesen imádtuk. Az eltervezett babaprojekt viszont kevesebb boldogságot tartogatott számunkra. A régi kemoterápia miatt eléggé nehezen eshettem teherbe, így Tommal úgy döntöttünk, hogy jegeljük a helyzetet és később visszatérünk rá. 
Helenától hivatalosan megváltunk, miután kiszivárgott róla pár kellemetlen kép és információ...  Például, hogy a testét használta a szerepeinek a megszerzéséért és az egyik rendező felcsinálta. Mi csak felnevettünk, hogy karma. Helena maga alatt ásta a fát, ezzel derékba törte a saját karrierjét. Tommal olyan boldogok voltunk a hír után, hogy pezsgőt bontottunk és közösen vettünk egy habfürdőt.
Tom testvéreivel és családjával is kibékültem, pontosabban rendbe hoztuk a dolgokat. Eleinte frusztrált, hogy mindegyikük tudott arról, hogy Tom lényegében megcsalt, de megértettem és rájöttem, hogy csodás emberek, akik jót akartak nekünk. 
Szóval itt tartunk, Londonban, együtt, két kutyával. Néha kiruccanunk, vacsorázunk, elmegyünk kirándulni és még rengeteg újdonságot kipróbáltunk.
Az egyik este vörös rúzst kentem fel az ajkaimra, felvettem egy gyönyörű vörös ruhát, amit Tom annyira szeret rajtam, hogy volt, hogy le kellett mondanunk az asztalfoglalásunkat... De most kijelentettem, hogy azt az éttermet mindenképp ki kell próbálnunk. Nevetve estünk haza, boldogan, mámorosan. A két kutya csak csodálkozott, hogy mi bajunk van. 
Tom gyengéden megragadta a derekamat és megcsókolt. Egyből viszonoztam a csókját, talán kicsit hevesebben is.
– Tudod mire gondoltam? – kérdezte Tom mosolyogva.
– Mire? – kérdeztem.
– Az első találkozásunkra. – Megrohamoztak az emlékek és lassan elmosolyodtam. Az életem akkor kezdődött el igazán. – Emlékszel, hogy mit mondtam neked akkor? – kérdezte.
– Amikor elhagytam a kártyám? – kérdeztem mire bólintott. Persze, hogy emlékeztem. Életem legszerencsésebb napja volt, amikor találkozhattam vele. Életem szerelmével. De halvány lila gőzöm se volt, melyik mondatára gondolt.
– Arra gondolok, életem – kezdte, miközben az ölébe húzott. – hogy amikor azt mondtad nekem: "Nem tudom mi lett volna, ha maga nem találja meg" én erre azt válaszoltam, hogy... – a szavába vágtam kiegészítettem a mondatot.
– "Én tudom, de az már nem lényeges – fejeztem be helyette a mondatot, mire elmosolyodott.
– Igen – suttogta. – És tudod mire gondoltam? Arra, hogy akkor nem találkozhatok ezzel a gyönyörű nővel. És most tudod mire gondolok?
– Mire? – kérdeztem elérzékenyülve. Már azt hittem tényleg elsírom magam. Tom előtt nem tudtam mi az igazi boldogság, most viszont ő maga lett az én boldogságom.
– Hogy nem találkoztam volna életem szerelmével – az arcán izgatott mosoly terült el, és abban a pillanatban letérdelt előttem, a zakója zsebéből elővett egy apró plüssdobozt, felnyitotta és a világ legszebb gyűrűje volt benne. Az ámulattól elfelejtettem levegőt venni, csak Tomra néztem, aki előttem térdelt és épp megkérte a kezemet. – Szalai Emma, kedvesem, hozzám jössz feleségül?
– Igen! – válaszoltam hezitálás nélkül. Tom szélesen mosolygott rám.
– Igen?
– Persze, hogy igen! – Tom felállt és felkapott. Az ajkai az enyémre tapadtak, az öröm könnyeink összefolytak. Csak őt éreztem és csak őt akartam érezni. Ő volt a világom, a mindenem, a szerelmem. És most már a vőlegényem.