A párom, Tom Hiddleston | BEFEJEZETT

𝓒𝓱𝓪𝓹𝓽𝓮𝓻 𝓽𝔀𝓮𝓵𝓿𝓮

A csütörtök este olyan lassan érkezett el, mintha Afrikából érkezett volna szamárháton. És teljesen le voltam fáradva. Bárki bármit mond az influencer élet nehéz! Nem csak abból áll, hogy kamera előtt mosolygunk. A felvételeket meg kell vágni és megszerkeszteni, dátumokat kell egyeztetni, és a saját menedzsered vagy, ha nem akarsz mást. És még megannyi más dolog. Mégis én élvezem, és szeretem ezt csinálni. Rengeteg remek barátom lett, akik máig segítenek, jobban beleláttam abba, hogy mi is áll egy cég mögött, rengeteg tapasztalatot nyertem és egy nap is kevés lenne, hogy elmeséljem miket láttam ennek köszönhetően. Például most itt vagyok Londonban és egy randira készülök Tom Hiddlestonnal. Ha két éve elém állt volna valaki és azt mondja, hogy Tom Hiddlestonnal fogok randizni szabályosan kiröhögöm. De mit ad az élet? Ennél boldogabb már nem is lehettem volna. De minden jó elmúlik. Az órák, amiket Tom nélkül töltöttem túl lassan teltek el és a pillanatok, amikben vele voltam túlságosan is gyors volt. Minden egyes randi varázslatos volt és tökéletes, minden egyes nélküle eltöltött pillanat fájdalmas, magányos és unalmas volt. Persze, jól éreztem magam Leviékkel, de ők most el voltak foglalva azzal, hogy kisbabájuk lesz. Nagyon, nagyon, nagyon örülök nekik, elvégre erre vágytak, egy családra. De én sarokba voltam szorítva az élet játékában. London olyan volt számomra, mint a felszabadulás. Nem kellett minden miatt aggódnom és nem voltam beszorítva a szürke hétköznapokba. Itt volt Tom és csak rá volt szükségem. Természetesen hiányoztak a szüleim, a bátyóm, a húgocskám, a barátaim és a kutyusom Myra. De itt volt Tom. És pont, ennyi. Emiatt az egyetlen ok miatt eldobtam volna mindent. 
Ebben a szent pillanatban a szobámban készülődtem a randevúnkra. Egy laza, virágmintás overallt vettem fel, aminek hosszú harangujjai voltak. Felkaptam az egyik táskámat, ami pont passzolt az overallom rózsaszín, türkiz és vajfehér színkombinációjához. A hajam laza hullámokban hullott a vállamra és a hátamra és a magassarkúmban alig bírtam menni. Egy szemhangsúlyos sminket feldobtam magamra, aminek a rózsaszín több árnyalata is ékesítette a szemem. Utolsó simításként felkentem egy kis rúzst az ajkaimra, aminek a színe csak egy-két árnyalattal volt sötétebb az ajkaim eredeti színétől. A tükörben több százszor megnéztem magam, hogy biztos kész vagyok-e. És akkor kelt életre a táskámban a telefonom. A kijelzőn Tom arca és száma jelent meg én pedig boldogan felvettem. 
- Itt vagyok lent - mondja Tom. 
- Máris lent leszek - mondom boldogan. Amilyen gyorsan csak tudtam, úgy siettem a hallba Tomhoz. A liftbe beértem, megnyomtam a gombot, majd vártam. Két emelet között a lift megrezdült, valami elkezdett sípolni és villogni. Ahogy a lift megrekedt, egy hatalmasat dobott rajtam és fenékre estem, hiába kaptam el a korlátot. A bokámba fájdalom hasított. Lepillantottam a fájó területre és akkor vettem észre, hogy a kőn megcsúszhatott a lábam, mert kicsit rosszul áll és már kezd bedagadni. Fülsüketítő zaj árasztotta el a felvonót. Ha nem szorongattam volna a kezemben a telefont észre sem vettem volna, hogy Tom hív. Gondolkodás nélkül felvettem. 
- Em-mm-ma - a vonal recsegett, vagy csak én hallottam rosszul. Csak duruzsolást hallottam a fülsüketítő zaj mellett. Letettem Tom-ot és smst küldte neki. 
E: Jól vagy?
T: Nem én rekedtem két emelet között! Miért tettél le?
E: Fülsüketítően sípol valami. Mint egy riasztó 
T: Azt üzenik neked, hogy le tudod állítani. 
Ezt olvasván megkönnyebbültem. Tom megkereste a hotel egy itt dolgozóját és megírták nekem, hogy hogyan kapcsolhatom ki a riasztót, de külső segítséget is kaptam. Nem mindegyik hotelben van a liftnél is riasztó, de itt igen. Szóval ez egy nagyon-nagyon biztonságos hotel. Akkor már megérte, hogy itt szálltunk meg, de ezt a liftes incidenst nem tudom hova rakni. Felhívtam Tomot és hála az égnek a vonal tökéletesen tisztán csengett. 
- Tom? - szóltam bele félve. Most hallottam meg a hangomat és igazán fájdalmas volt. Bár a bokám szörnyen fájt, így inkább levettem a cipőmet. Legalább ennyi kíntól megszabadíthattam szerencsétlen bokámat. 
- Emma, jól vagy? - kérdezte ijedten Tom. 
-Fogjuk rá - sóhajtottam. - Azt hiszem kificamodott a bokám. - Tom levegő után kapott. 
- Kicsim, ne aggódj, a tűzoltók már úton vannak. 
- Hallelujah - vettem egy mély levegőt. A tűzoltók már úton vannak, vagyis ki fognak tudni szedni engem és onnan visznek egyből a legközelebbi kórházba. Hála istennek van mindenre biztosításom. 
- Ugye nincs pánikrohamod? - kérdezte Tom.
- Ne aggódj, nincs. Amúgy miért állt le a lift? - kérdeztem. A vonal végéről duruzsolást hallottam, mintha Tom beszélne valakivel, azután újra beleszólalt a készülékbe.
- Azt mondják műszaki hiba - mondja egy kicsit mérgesen. 
- De hát mindenre azt mondják. Legalább annyit elárulhatnának, hogy pontosan mi miatt akadt meg itt az ötödik és a hatodik emelet között. 
- Én is ezt mondtam, de makacsul ragaszkodnak a betanult szövegükhöz - magyarázza. 
Tizenöt percen keresztül beszélgettünk. Időközben felbukkant Levi és Aliz is, akik Tommal együtt nyugtattak, hogy a tűzoltóság bármelyik pillanatban megérkezhet és hála az égnek így is volt. A tűzoltók egyből a lifthez jöttek és próbálták kifeszíteni az ajtót. Egyszer csak egy másodpercre elment az áram és a lift újra megmozdult. Rá négy percre újra. A harmadikra már felsikítottam félelmemben. Mi a fene történik itt? Épphogy elkaptam pár szót a beszélgetésekből. Szerelő... Mentő... Gyorsabban... A nő... Veszélyben... 
Egyre jobban pánikoltam és még Tom megnyugtató szavai sem tudtak felderíteni. A kezembe kaptam a telefont és újból felhívtam Tomot. A vonal foglalt volt, ezért az első gondolatom az volt, hogy Alízt kéne, de állapotos és nem akarom, hogy bármi történjék vele. Gondolkodás nélkül felhívtam Levit. Egyből felette.
- Tom épp a szerelőkkel beszél, nem lesz semmi baj - bizonygatta, de a hangja mindent elárvult. Baj van, de még mekkora.
- Nem érdekel, Levi - mondom a könnyeket visszanyelve. - Emlékszel mit ígértél nekem, mikor bevittek műteni? - jó pár évvel ezelőtt, újból meg kellett műteni. Levivel és Alizzal már akkor nagyon jó barátok voltunk így megígértettem velük valamit. A lakásomban, a dolgozószobámban, a kulccsal bezárt fiókban vannak az érték papírjai, levelek, egy kézzel írt könyv és a végrendelet. Levi megígérte nekem, ha bármi történik velem, akkor odaadja a családomnak és a végrendeletem a megemlített személyeknek. Csak egy dolog bánt engemet. Semmit sem adatok Tomnak, ha most itt, ebben a szörnyűséges pillanatban meghalok. Semmit... A lift újra dobott egyet és hallani hallottam a kintről beszűrődő hangokat. Egy fél emeletet csúszott a lift, vagyis le kell jönniük. Levi nem tette le a telefont, de hallottam hogy a tűzoltókkal együtt fut. - Levi - zokogtam a telefonba.
- Nincs semmi baj, Emma - mondja fáradtan. - Épségben ki fogsz onnan jutni, este elmegyünk vacsorázni és holnap megyünk haza, megöleled a családodat, megsétáltatod a kutyádat, ősszel visszamész az egyetemre, és továbbra is fantasztikus tartalomgyártó leszel az interneten.
- Ígérd meg - követelem hisztérikus. - Könyörgöm, Levente... Kérlek, tudnia kell a családomnak és a barátaimnak, hogy mit hagytam rájuk.
- Emma - sír Levi. A lift újra dobott egyet és éreztem, hogy most egy kicsit többet csúsztunk mint fél emelet. - Bassza meg - kiált fel Levi. - Ígérem, Emma. Te is tudod, hogy sose hagynálak cserben - mondja zokogva.
- Levi kérlek add a telefont Tomnak! - könyörgök sírva. Levi ezt a kérésemet szó nélkül teljesítette. Tom zilált hanggal szólt a telefonba.
- Emma - sóhajtott. - Ki fogsz onnan jutni, ígérem. Este randi lesz, emlékszel?
- Emlékszem - sírok. - Tom... Annyira félek.
- Tudom, kicsim, tudom - mondja elgyötört hangon. - Én is - vallja be.
- Tom.. Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek?
- Tudom és én is szeretlek. De nem fogsz lezuhanni, kicsim. Holnap felszállsz a repülőre, haza mész és éled tovább az életed, csupán azzal a különbséggel, hogy én is benne vagyok már. Le akarom élni veled az életem. Szeretlek, Emma. Örökké szeretni foglak.
A mellkasomban melegséget éreztem, mégis keserűség fogott el. Nem tudom neki viszonozni, ha most, vagy hónapokkal később meghalok. Miért kell mindig a halálnak a sarkomban lennie?
- Én is szeretlek - a vonal túlsó végén zajokat hallottam. Mintha több embert hívnának oda a lifthez. Mire észbe kaptam volna egy csapat tűzoltó vöröslő arccal kifeszítette a liftajtót. Összesen hatan szorították az ajtót, de egyik pillanatról a másikra elengedték, az ajtó nem csukódott vissza, de azért még ott álltak. 
- Jöjjön, kisasszony - nyújtotta felém a kezét egy tűzoltó. Belekapaszkodtam a korlátba és felhúztam magam. A kezemben a cipőmmel odaléptem a tűzoltókhoz. Az egyik könnyedén kiemelt a liftből, ami két emelet között rekedt meg. Amikor a tűzoltó az emberek felé mutatott, mint Rafiki Szimbát, mindenki megkönnyebbülten sóhajtozott és tapsolt. A kisebb tömeg közül kiléptek a barátaim, könnyes arccal jöttek egyre közelebb. Tom volt a leggyorsabb, már épp ki vett a tűzoltó kezei közül. 
- Majd én leviszem, a párja vagyok - mondta, mire a tűzoltó egy mosollyal Tom kezei közé adott. 
- Köszönöm - mondtam a tűzoltóknak könnyes arccal. Ők csak mosolyogva bólintottak, de mielőtt bármit reagálhattam volna, Tom elindult velem lefelé a lépcsőn.  - Hova viszel? - kérdeztem. 
- A mentősökhöz - válaszolja egy mosollyal az arcán. 
- Mentő?
- Majdnem lezuhant a lifted, vagy negyvenen hívták a mentőt, köztük én és a barátaid. És a bokádat amúgy is meg kell vizsgálni egy orvosnak - magyarázza. A fejemet a mellkasának döntöttem és hallgattam a szívverését - Aliz megy veled, Leventével kocsival megyünk utánatok.
- Köszönöm - pityeregtem.  - Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek?
- Ugye tudod, hogy én mennyire szeretlek? - puszilta meg a homlokom. Igen, azt hiszem, tudom.