A párom, Tom Hiddleston | BEFEJEZETT

𝓬𝓱𝓪𝓹𝓽𝓮𝓻 𝓯𝓸𝓻𝓽𝔂𝓮𝓲𝓰𝓱𝓽

Két hét telt el a szakításunk óta, és látszatra egyikünknek se sikerült rendbe hoznia magát, sőt. Olyan szörnyen néztünk ki, hogy a magazinok és a hírportálok egyből levonták a következtetést. Milliónyi cikk jelent meg: Baj a Hiddleston paradicsomban!; Szalai és Hiddleston útjai szétváltak?; A milliós követőtáborral rendelkező Szalai Emma külseje szakításról árulkodik; BRÉKING! Hiddleston és Szalai különváltak. 
Marci, Nina és én rejtegettük ezeket a cikkeket Szonjától és egyre többször "ment el a wifi" vagy voltunk túrázni a természetben. Szonjának már nagyon elege volt, de én mindentől meg akartam óvni. Imádta Tomot, bízott benne, mekkora sebet okozhatna egy alapból sebzett gyereken egy ilyen hír? Tudna ezután bízni is bárkiben? Tudna bennem bízni?
Eltelt fél nap miután Nina hívott, hogy Tom hivatalosan is Budapesten van, oldalán Chris Hemsworthtel. Kicsit fangörcsölt, de rájött, hogy az én legjobb barátnőm elsősorban. Bár jót kuncogtunk rajta, Nina pedig kijelentette, hogy mekkora haladás következett be, hisz már kuncogok. De néha még kísért az összetört szívem és Tom, aki tényleg a városban van. És tényleg kicsinál már csak ezzel.
De most Ninával leültünk a szokásos komolybeszélgetésünkre.
– Biztos vagy benne? – kérdezte. – Mármint, megtudom érteni, határozottan.
– Akkor minek kérded? – nevetek fel.
– Most estél túl egy szakításon – érvel de én csak legyintek.
– Évekkel ezelőtt meg túléltem egy agytumort és több áttétet is és a szövődményeket is. Nem halok bele, hogy lefagyasztok pár petesejtet... – tartottam egy kis szünetet. – A jobb időkre.
– Az igazihoz? – kérdezte Nina apró mosollyal.
– Az igazi Tom volt... Ő volt az, csak rosszkor toppantunk egymás életébe. Bárcsak minden máshogy alakult volna, Nina. Ha nem szakítottunk volna... Basszus, még mindig ezen gondolkozom – csaptam rá a homlokomra.
– Mondd el, hátha az segít.
– Ha nem szakítottunk volna, most már talán hosszabb távra is fűztünk volna terveket. Talán a babatémát és sok mást is kiveséztük volna. Párszor célozgatott ő is, én is, hogy mennyire szeretnénk családot, és úgy tűnt mindketten benne vagyunk... Tomnál jobb embert nem találhatnék, és nem hagyok fel a szerelemmel, de... Családot akarok, Nina, és te is tudod mekkora következményei voltak a kezelésnek. És ha kiújul? Egek, bele se merek gondolni, hogy mi történne velem, a legutóbbit is épphogy túléltem.És ha túl is élem, lehet akkor nem marad megtermékenyíthető petesejtem... De én szeretnék babát, Nina. Szóval 
– Micsoda? – Az ajtóhoz fordulunk és ott áll a döbbent kishúgom, könnyes szemekkel, lesápadva, hitetlenkedve.
– Szonja – felpattantam a székről, és a kishúgomhoz siettem, aki a falig hátrált. Azt hittem nincs itthon, azt hittem az emeleten lakó Kovács néni unokájával van, aki csak egy évvel idősebb nála. De ott állt pár méterrel előttem, könnyes szemekkel figyelt minket.
Pár méterrel előtte megtántorodtam, teljesen leblokkoltam. Az elmém ordított, hogy cselekedjek, mozduljak, de a testem lefagyva figyelte, ahogy Szonja megelégelte a hallottakat és kirohan a lakásból. Amint felfogtam Szonja tették, utána iramodtam, de ő sokkal kisebb és gyorsabb volt. Ninával Szonja után futottunk a nevét ordítottuk, könyörögtünk, hogy álljon meg, de nem hallgatott meg minket. Csak futott a lépcsőn lefelé, és a következő dolog, amire emlékszem, hogy kifutott az utcára. A szívem a torkomban dobogott, ahogy kivetődtem a nyüzsgő utcára. Lépni nem lehetett az embertömegtől, és benne elveszett a kishúgom. Elvesztettem. Szonja eltűnt.

Tom szemszöge

Chrisszel Budapest utcáit jártuk, amik ma este elmehettek volna egy tonhalas doboznak is. A drága barátom eldöntötte, hogy innunk kéne valamit, hisz az utóbbi napokban nyomott voltam, már csak a tudattól, hogy Emmával egy városban vagyok. Négyszer fogott vissza csak délelőtt, nehogy elmenjek hozzá és megpróbáljam rendbehozni a dolgokat. Jó barát lévén csak elvisz piálni, egek, Emma milyen jót szórakozna rajtunk. Szinte hallom a finom nevetését... Kezdek beleőrülni a hiányába.
– Tom, kérlek, muszáj lesz elfelejtened – sóhajtott Chris szomorúan.
– Elcsesztem.
– Legalább bevallod, de az se hozza rendbe a dolgokat néha... – mondta szomorúan. – Megtörtént, és Emma majd beleőrül ebbe szintúgy. Ő lett a megcsalt fél, ezt sosem felejtheted el.
A szakításunk után pár nappal ok nélkül dühös voltam Emmára, mert ott hagyott és nem keresett. Chris hiába a legjobb barátom, a hatalmas igazságérzetének köszönhetően mindig rávilágít arra, hogy Emma, hogy érezhette magát, miután rájött, és hogy én voltam az aki ezt tette vele. Azóta nem vagyok egy pillanatra sem dühös Emmára, de eszelősen hiányzik.
– Ne aggódj, egyáltalán nem vagyok már dühös rá.
– Hála ég, mert akkor Elsa kicsinálna. 
Elsa igazságérzete nőtársa iránt a legnagyobb! Azt hittem kikaparja a szememet, mikor megtudta az igazságot. 
Egy darabig kóboroltunk az utcán, mikor megláttam egy ismerős arcot. Apró termetű volt, bőre kicsit napbarnított, hosszú barna haja utána lebegett, ahogy céltalanul futott az utcán. Az arca könnyes volt és duzzadt. A lábaim belegyökereztek a betonba, mikor ráeszméltem, hogy Szonja fut előttem. Chris értetlenül nézett rám, majd követte a tekintetem és ő is lesápadt.
– Ő nem Emma húga? – válaszra sem méltattam, odasiettem a síró kislányhoz. Amint meglátott a szemei felragyogtak, és rám vetette magát. Hangosan zokogott, ahogy a nevemet ismételgette. Egy pillanatig hezitáltam. A szívem belesajdult, hogy így láttam Szonját, hisz imádtam, ő Emma húga és az ok, amiért tényleg elgondolkoztam azon, hogy bevállalnék Emmával egy babát a közeljövőben. Ez a kisgyerek, aki úgy szorítja a derekam mintha az élete múlna rajta, végig ott volt az ideális jövő képemben. Én, Emma, Szonja és Emmával a közös babánk... Ez volt számomra az álom, mióta megismertem életem szerelmét. De elcsesztem. 
– Szonja! Szonja, mi történt? – szólongattam a kislányt. Felnézett rám, majd elhaló hangon megszólalt.
– Igaz?
– Micsoda?
– Szakítottál a nővéremmel? – Nem tudtam mit reagálni. Egy darabig haboztam, majd megfogtam a vállát.
– Szonja ez hetekkel ezelőtt történt...
– Mi? – Kapkodni kezdte a levegőt, olyan volt, mintha bármelyik pillanatban ott ájult volna el a karjaim között. Szonja eltántorodott egy lépést. – Az egész életem egy hazugság! Emma mindvégig hazudott nekem! – kiáltotta. – Ha Ninával nem beszélt volna arról az ostoba orvosi dologról, akkor meg sem tudom.
– Orvosi dolog? – kérdeztem elhaló hangon. 
– Azt mondta, hogy agytumora volt... Onnantól minden meghalt körülöttem, csak azt tudtam kivenni, hogy babáról beszél és kezelésről, és hogy legutóbb is épphogy túlélte, de most...
Azt hittem összeesek Szonja előtt. Kisbaba? Lehet Emma terhes? De akkor... Tőlem van a baba? És miféle kezelés? Egek, ugye nem... Emma rákos? Haldoklik? A világ megszűnt körülöttem, a kezeim lecsúsztak Szonja válláról és csak néztem magam elé. Szonja csak zokogva hebegett-habogott, én pedig csak álltam és néztem.
– Miért szakítottál a nővéremmel, Tom? Miért tetted? Azt hittem már egy család vagyunk, hogy semmi sem választhat minket szét!
– Annyira sajnálom – csak ennyit tudtam kinyögni, de ezt is csak nagyon nehezen.
Szonja megrázta a fejét, és mire kettőt pislogtam már el is tűnt. Megállíthatatlanul futott el előlünk. Chrisszel a nevét ordibálva iramodtunk utánna, de egy kis időn belül elvesztettük a nyomát. Elvesztettem Szonját, ő eltűnt...