A párom, Tom Hiddleston | BEFEJEZETT

𝓬𝓱𝓪𝓹𝓽𝓮𝓻 𝓷𝓲𝓷𝓮𝓽𝓮𝓮𝓷

– Nem viccelek! – vágta rá anyu a vonal másik végén.
– De nevetséges vagy – vágtam rá. Anyu felhorkantott a vonal végén.
– Csak szeretném, ha ismerkednél, egy kicsit – mondta szomorúan.
– Nem kell ismerkednem, van elég ismerősöm – tértem ki a válaszadás elől. Anya gyanakvóan hümmögött. Miután szakítottam Ádámmal, szinte minden héten előállt azzal az ötlettel, hogy bemutat egy barátnőjének a fiának. Állítása szerint nem szeret szomorúnak és magányosnak látni, és talán ez is közrejátszik, de anya imádta irányítani az életünket. Vajon Marci miért azzal foglalkozik, amivel ő is? Anya beismerte, hogy elvétett rengeteg hibát az életében, és nem akarja, hogy mi is megtegyük ezt. Ezért mindig is azt mondta nekünk, hogy harminc éves korunk előtt ne alapítsunk családot, hirtelen ne házasodjunk meg, három év járás után max összeköltözés, de házasság semmiképp. Igen, anya ezeket mind elvétette. Két év járás után igent mondott apa nagy kérdésére, huszonnégy évesen teherbe esett, azután meg kezdődtek a bajok. Anya visszament az egyetemre, nappal dolgozott, éjjel tanult, egy csecsemővel az ölében. A nagyapámék nem bírták sokáig nézni, így úgy gondolták, hogy az lenne a legjobb, ha egy ideig, ők nevelnének minket, anya a lehető legtöbbször, szinte naponta kétszer jött el hozzánk, de akkor is tanulnia kellett. Péntek, szombat és vasárnap pedig csak anyuval voltunk. Azután apával elváltak, és anyu találkozott a nevelőapámmal, azt mondták szerelem volt első látásra. Mivel sokkal távolabb élt, mint a nagyszüleim, ezért míg anyu dolgozott, addig is mamáéknál voltunk. Zavaros, és nem is emlékszem mindenre, de nem hibáztatom anyut. Naponta tizenkét órákat dolgozott, csak hogy tudjon rólunk gondoskodni. Hálás vagyok neki, de már mániákusan irányítani akarja az életünket. Mindig beleszólt abba, hogy kivel kéne randiznom, kivel kéne barátkoznom, mert ő úgy gondolta.
– Emma – suttogta anyu. – Kérlek, csak egy találkozó lenne, adj neki egy esélyt.
– Anya én találkozgatok valakivel – nyögtem ki. Rossz érzés fogott el. Találkozgatni? Négy napja van itt, azóta alig hagytuk el az ágyat. Jó ez azért nem igaz. Missyt vagy négyszer kivisszük egy nap, és boltba is elmegyünk. Tegnap például együtt főztünk, néhánynak az lett a vége, hogy a víz kifutott, mert Tom felültetett a konyhaszigetre és teljesen belemélyedtünk a smárolásba.
– Kivel? – anya döbbent hangon, szinte már felsikkantott.
– Egyelőre nem akarom bemutatni – tértem ki a válaszadás elől.
– Mennyi ideje "találkozgattok"? – tudja, hogy hazudok, érzi a hangomon. Mindig átlátott rajtam.
– Hát, még Londonban találkoztunk – vallottam be. Tom a kanapén engem figyelt és London hallatára felkapta a fejét. Az arcára furcsa mosoly ült ki, amitől zavarba jöttem. Ő meg rájött, hogy róla beszélek, fantasztikus. Szégyenemben el akartam süllyedni.
– Valóban? – szerintem anya nem akarta elhinni. – Igazán érdekes, hogy találkoztál Londonban, egy budapesti fiúval.
– Nem budapesti – vágtam a szavába.
– Akkor melyik városban él?
– London.
– Jaj, annyi magyar él már Londonban – sóhajtozott anyu.
– Nem magyar – mondtam felkészülve a legrosszabbra. Anyu teljesen lefagyott. Egy kérdés sem hagyta el a száját, ha nem hallottam volna, ahogy szuszog, akkor biztosan azt mondtam volna, hogy letette.
– Hogy mondod? – szólalt meg kis idő után.
– Egy angol pasival jöttem össze – vallottam be.
– Összejöttél? – ismételte utánam. – Szóval nem csak találkozgattok – sértett hangjától újra tizenkét évesnek éreztem magam. Anya utálta, ha hazudok neki, vagy titkolózok előle. Meg tudom érteni, de el tudom képzelni, hogy reagálna, ha rájönne, hogy Tom mennyi idős. — Indulok Pestre — anya bontotta a vonalat, én pedig csak pislogtam. Azt hiszem, engem ki fognak végezni.
— Minden rendben, kicsim? — ölelt át hátulról Tom.
— Az anyám idetart — böktem ki, mire Tom egy pillanatra lefagyott. — Kiszedte belőlem, hogy van valakim.
— Várj — engedett el Tom, és megfordított, hogy a szemébe tudjak nézni. — Az édesanyád még azt sem tudta, hogy jársz valakivel? — Áucs. Ez fájni fog...
— Féltem — vallottam be.
— Mitől? — A szemében láttam, hogy tudja a választ és ez fáj neki. Nekem is fájt, hisz egy hónapja járunk, erre én még arra sem veszem a fáradtságot, hogy feltálaljam a helyzetet a családomnak. — Mitől? — ismételte meg a kérdést. Vettem egy mély levegőt és tartottam magam ahhoz, hogy nem szólok semmit, de Tom ezen csak még jobban felhúzta magát. — Szégyelsz? — az orrlyukai kitágultak és az arca vörös árnyalatok öltött, én pedig egyre jobban szégyelltem magam.
— Dehogy szégyellek — vágtam rá azonnal.
— Akkor? — kérdezte.
— Nem akarlak kitenni a családomnak egy hónap után! - vallottam be. – A családom egész életem során helyettem akartak dönteni. Mindig olyasvalakivel szerettek volna összehozni, akit ők döntenek el. Nem akartalak kitenni nekik, mert túl gyors lenne. 
– Túl gyors? – akadt meg és felvonta a szemöldökét. – Emma! Két nap alatt egymásba szerettünk és elkezdtünk járni, ennél mi lenne gyorsabb? 
– Hidd el nekem, az ágyból túl gyors lenne – hadartam. – Tom – néztem a szemébe és megérintettem az arcát. Még ideges volt és dühös. Volt oka, de még nem akartam kitenni az egész életemnek, amely túl furcsa lenne számára. Most ő a sziklám, de mi lesz velem, ha ő is elhagy? – Szeretlek, jobban mint gondolnád. De ez az egész, túl gyors lenne számodra. 
– Tegyél próbára – nézett rám. 
– Ezzel engem teszel próbára és nem én téged. Szeretném nekik felvezetni a helyzetet. 
– De most idetart az édesanyád, nem? 
– Ühüm – jutott eszembe, és teljesen lefagytam. Tom átölelt és megpuszilta a fejem búbját. 
– Hívd fel, és mondd meg neki, hogy holnap meglátogatjuk őket – a lélegzetem is elállt, a vér megfagyott az ereimben. Mi van? Tom elengedett és mosolyogva visszament játszani Missyvel. Én csak pislogtam párat, megmarkoltam a pult szélét és megerőltettem magam. Lebeszéltem anyut arról, hogy idejöjjön, mivel mi megyünk oda. De a lelkére kötöttem, hogy senkinek – még Marcinak sem – fog szólni, mivel nem szeretném egyik pillanatról a másikra beledobni Tomot a mély vízbe. De anyám a legmélyebb víz, amit nyújthatok neki. 
– Megbeszéltem vele. Holnap ebédre várnak minket – ültem le Tom mellé, aki mosolyogva átölelt és megcsókolt. 
– Ne izgulj! – simított végig két ujjával a gerincemen, amitől megborzongtam. 
– De izgulok! – förmedtem rá. – Egy hónapja vagyunk együtt, a szüleim ki fognak térni a hitükből, hogyha realizálják a helyzetet. 
– Ezt hogy érted? 
– Úgy hogy egyik pillanatról a másikra belevágtam egy kapcsolatba, azok után, hogy a legutóbbi kapcsolatom után pszichológushoz jártam – Tomra néztem, akin látszott, hogy másra gondolt. – A korkülönbség miatt nincs joguk dühösnek lenni, megnyugtatlak. Köztük is van JÓ PÁR évnyi különbség, mégis boldogok, de nem lehetnek annál boldogabb, mint amennyire én vagyok – mosolyogtam rá, ő pedig viszonozta. 
– Már azt hittem, hogy... 
– Tom, számomra ez a kapcsolat tökéletes. Boldog vagyok, boldogabb mint valaha – fogtam meg az arcát. – Viszont nincs kedvem megjegyzéseket hallgatni, és azt, hogy "Miért nem szóltál előbb?!" de ezt így is-úgyis megkapom. De nem akarlak kitenni még ennek. Fel akartam nekik vezetni, hogy "amúgy egy híres színésszel járok, aki korban közelebb áll hozzátok, mint hozzám" – hadartam, mire Tom felnevetett. – Úgy terveztem, hogy jövő hónapban vagy te jössz ide, vagy mi megyünk hozzád, de fel lett gyorsítva a folyamat.
– Ne haragudj – puszilta meg az arcom. 
– Dehogy haragszom – nevettem fel. 
– Emma – kezdte, én pedig rászenteltem minden figyelmemet. – Szeretnélek bemutatni a családomnak és a barátaimnak.