A párom, Tom Hiddleston | BEFEJEZETT

𝓬𝓱𝓪𝓹𝓽𝓮𝓻 𝓽𝓱𝓲𝓻𝓽𝔂

Ledermedve álltunk az utcán, miközben az emberek előkapták a telefonjaikat és fotózni kezdtek minket. Először nem tudtam mihez kezdjek, merre nézzek, csak Tomra, Marcira és Szonjára tudtam gondolni. Marci rám nézett, majd elhúzta a tömegből Szonját, aki riadt tekintettel meredt rám. Tom szorosabban fogta a kezem és mindketten lehajtottuk a fejünket. Próbáltunk utat törni magunknak, de a tömeg nem engedett. Hiába voltunk a nyílt utcán, úgy éreztem nincs levegő. Vásári majmoknak hisznek minket? Hogy fotózhatnak, nevethetnek rajtunk. Számíthattunk volna erre mikor a közösségi médiát és a közszereplést választottuk, de ez akkor is sok. 
– Úristen Tom Hiddleston! – visította valaki. Nem mertem felnézni, azt hiszem, féltem szembenézni a tömeggel. Voltak szimpla rajongók, de voltak olyanok is, akik undorító dolgokat kiabáltak nekünk, és szerencsénkre – vagy Tom szerencséjére – magyarul mondta, így csak én hallottam. 
Ilyenkor mindig eszembe jut anya kérdése: Mi a legrosszabb dolog az influencerkedésben? A válasz sosem változik: Száz szép és fantasztikus komment fanoktól nem tud begyógyítani egy utáló kommentet. Mindig megöl egy darabot az ember lelkéből...
– Ki az a banya a drágámmal?
– Mit csinál itt Tom Hiddleston? 
– Fogadni mernék, hogy azt a luvnyát – válaszolta valaki röhögve. Három kislány, akik egy-két évvel lehettek idősebbek Szonjánál, vették a bátorságot és mosolyogva elénk álltak. A nagyobbik dadogva kért egy közös fotót, úgy hogy mindannyian rajta legyünk. Tommal mosolyogva beleegyeztünk. A három kislány hangosan megköszönte a képeket, majd visszarohantak a tömegbe. Még láttam, ahogy az egyikük az apjának ecseteli, hogy kikkel találkozott. Egyszerűen szívmelengető látvány volt. Tom elengedte a kezem és a derekamnál fogva szorosan magához húzott. 
– Együtt mindent megcsinálunk – suttogta a fülembe, hogy csak én halljam. 
– Együtt – mosolyogtam rá. Néhány ember vette a bátorságot és nem a távolból kezdtek el minket fotózni, hanem kértek közös szelfit. Volt hogy mindkettőnkkel szerettek volna, de voltak olyan személyek is, akik csak velem, vagy csak Tommal akartak fotózkodni. Odasétált hozzánk egy kisebb csapat, az egyik fele csak Tommal, a másik fele csak velem akart. Amit mondjuk furcsálltam, mivel az egész csoport srácból állt. Semmit sem sejtve, mosolyogva beálltam két srác közé a fotóra. Onnantól kezdve minden olyan gyorsan történt...
Az egyikük úgy gondolta, hogy két fotó után vicces lenne a mellemet megfogni és csókra hajolni. Az érintése szinte marta a bőrömet, pedig vastag pulcsiruha volt rajtam. A tömegből néhányan felsikítottak ijedtségükben. Riadtan elugrottam és megpróbáltam felpofozni a srácot, de elkapta a csuklóm és erőset csavart rajta. Felszisszentem a fájdalomtól, de a srácot kicsit sem izgatta. Kajánul vigyorgott az arcomba, én pedig megdermedtem félelmemben. Nem tudtam reagálni, teljesen lefagytam, alig kaptam levegőt. Azt hittem helyben megfulladok. Tom elkapta a srácot a kabátjánál fogva. Az arca elvörösödött, a nyakán kivillant pár ér, és dühösen sziszegett a srác képébe. 
– Na, és ez hogy tetszik? – Őszintén mondom, megrémített. Még sosem láttam ilyennek Tomot. De most mit tehettem volna? Persze, hogy dühös volt, hisz... Az előbb az az ember... Hányingerem támadt és ott álltam teljesen lefagyva. Csak remegő hangon tudtam újra megszólalni.
– To-Tom – dadogtam. Tom féltő tekintettel hátranézett, majd ellökte a pasit, aki elterült az utca járdáján. A srác csak hebegni-habogni tudott, hogy ő csak viccelt, hogy ez vicces volt neki. Viszont csak megvető pillantásokkal találta szemben magát. Tom pár lépéssel átszelte a közöttünk lévő üres teret, majd szorosan magához ölelt. Megcsókolta a homlokomat, majd a derekamat átkarolva kivezetett a tömegből. Egy jó pár percig semmit sem szóltunk egymáshoz. Csak szorosan öleltük egymást és reménykedtünk, hogy ezzel a jelenettel nem lesz minden elrontva. 
Amint megérkeztünk a házhoz és beléptünk a liftbe, Tom átölelt és a vállamba motyogott. 
– Sajnálom – suttogta. 
– Miért sajnálod, Tom? – kérdeztem a sírás szélén állva. Még mindig éreztem annak a férfinak az érintését, de Tom ölelésében hajlamos vagyok elfelejteni minden bajt és problémát. Megrémített igaz, de tudom miért tette. Meg akart védeni, mert hát ez tényleg undorító volt. 
– Az egészet –suttogta. – Amikor megláttam, hogy ott állsz, halálosan megrémülve, és az a kis rohadék fogdos... – óvatosan megérintettem az arcát és megpusziltam.
– Nem kell sajnálnod semmit, Tom. Azt tetted, ami szerinted helyes volt. Ami sokak szerint – köztük szerintem is helyes volt! Nem a te hibád volt, hogy valaki megfogdosott, mert én ugyanúgy közszereplő vagyok, mint te, és sajnos ilyen személyekkel napi szinten is találkozom. Ha nem a való életben, akkor a komment szekcióban! És sajnos el kell ismernünk, hogy nem tudjuk egymást mindentől megvédeni... De te mondtad, hogy együtt bármire képesek vagyunk, így ahelyett, hogy állandóan sajnálkoznánk, szimplán leülünk tévézni, este összebújunk és biztonságot adunk a másiknak ameddig csak tudjuk. – A szemében láttam a kétséget. Nagyon is voltak kétségei, ahogy nekem is. De sajnos nem tudunk ezektől megszabadulni, inkább megtanulunk ezekkel együtt élni. Apró csókot leheltem az ajkaira, majd a karjai között vártam, hogy a lift ajtaja kinyíljon.