A párom, Tom Hiddleston | BEFEJEZETT

𝓬𝓱𝓪𝓹𝓽𝓮𝓻 𝓯𝓸𝓻𝓽𝔂𝓸𝓷𝓮

Anyáékkal a vizsgáim után ünnepeltük meg a születésnapomat, szenteste előtt egy nappal. Anya egész héten a szülinapi és a karácsonyi menün dolgozott, és mennyei lett. Szonja, Tom és én is imádtuk. Anyáék marasztaltak bennünket, de a mi kis csipetcsapatunk elhatározta, hogy 25-én reggel elindul a gyönyörű Londonba. Szonja izgatott volt, míg én teljesen befeszültem és rettegtem. Bárki bármit mond, sosem a legegyszerűbb a párod családjával találkozni. A gyomrom gombostűnyire összeszűkült, és ez pillanatról pillanatra rosszabb lett. Tom hiába bíztatott, hogy a családja szeretni fog, a gyomrom gombostű nagyságúra zsugorodott, és ez csak rosszabb lett, amint leszálltunk a gépről. Szonja olyan fajta extázisban volt, hogy Tommal szorítanunk kellett, nehogy elrohanjon felfedezőútra. 
Egy fekete kocsi jött értünk a reptér elé. Lassan értünk Tom házához, ami hatalmas volt. Szonja tátott szájjal állt a ház bejárata előtt. 
– Hányan laktok itt?? Húszan? – fakadt ki a húgom, mire Tom felnevetett. 
– Hát én is erre gondoltam – mondtam. Tom magához vont és megpuszilta a fejem búbját, majd be is invitált bennünket. A ház hatalmas volt, nem csak kívülről, de belülről is. Tátott szájjal néztem végig a minimalista stílusú nappalin és konyhán, egyszerűen gyönyörű volt és bárhová néztem, visszatükröződött a kedvesem egy-két tulajdonsága. A falon képek lógtak, vagy emlékek. Hol egy kép a családjával, hol a barátaival, de találtam egy-kettő bekeretezett levelet is, az egyiket maga Woody Allen írta Tomnak. 
Szonja alig mert körbenézni, rettegett attól, hogy valami butaságot csinál, amit Tom is észrevett, és láttam rajta, hogy fáj a szíve ezért. A párom odament a kishúgomhoz, és egy felfedezőútra invitálta. Felkapta a hátára és nevetve vezette körbe, én pedig mosolyogva követtem őket. Tom felkanyarodott az emeletre. 
– Ez itt a te szobád – vitt be bennünket egy otthonosan berendezett vendégszobába, ahol a padlóra rakta a húgomat, és átkarolt engem. A falak fehérre voltak festve, néhány bútor pedig vadonatúj volt. Egy nemrég összeszerelt könyvespolcon alig volt egy-két könyv, de volt köztük pár újdonság is. Szonja elpirulva pillantott körbe, majd Tom karjai közé rohant. 
– Köszönöm, Tom – mondta boldogan. Az ajtófélfának dőlve mosolyogva figyeltem őket, egyszerűen ez a látvány jólesett a szívemnek.
– Semmiség, kölyök – mondta Tom.
– Nem akarom félbeszakítani ezt az idilli látványt, de készülődnünk kell – néztem az órára. 
– A parancsnoknak igaza van – nézett le a húgomra, aki grimaszolt. – Na, de Bobby édesanyámnál ránk vár, őt igazán nem kéne megváratni. 
– Igaz – mondta kicsit csalódottan Szonja, majd leszaladt a táskájáért, amit végül Tom cipelt fel. Szonja elég nagy már ahhoz, hogy egyedül öltözzön fel, így Tommal visszavonultunk. A drágalátos szerelmem az ajtó előtt menyasszony pózba kapott, amit én apró ijedt sikkantással ajándékoztam. 
– Jézusom, Tom! – nevettem és erősen a nyakába kapaszkodtam. Tom hatalmas mosollyal vitt be a hálószobájába. Becsukta az ajtót és letett az ágyra. Fölém hajolva tekintett le rám, egy két tincs kiszabadult a belőtt sérójából. Kisimítottam az arcából, hogy teljesen csak őt lássam, Tom végül megragadta a kezemet és minden egyes ujjpercemre adott egy-egy csókot. Nevetve bújtam hozzá, és kapaszkodtam a nyakába. Belenéztem azokba a gyönyörű szemekbe és rájöttem valamire, valami igazán fontosra. 
– Szeretlek – suttogta Tom, mintha csak hallotta volna a gondolataimat. – Minden egyes nap után egyre jobban szeretlek – megcsókolta a nyakamat és a mellkasomat, amit apró kuncogással díjaztam. Tom fölém magasodott és mélyen a szemembe nézett. – Minden egyes pillanatban ezt a nevetést szeretném hallani, és ezt a mosolyt látni. – szögezte le. 
– Akkor elég hamar rám unnál – válaszoltam. 
– Soha – mondta határozottan. – Soha nem éreztem ilyet, de amikor belenézek a szemeidbe... olyan, mintha
– Otthon lennék – fejeztem be. Tom mosolyogva bólintott. 
– Igen – szorosan magához ölelt, hogy érezzem minden porcikáját. 
– Veled jól érzem magam, és a húgom is... és... – mélyen belenéztem abba a szempárba, ami még nyáron rabul ejtett.  Magamba szívtam a mély hangját, amely simogatta a bőröm, ahogy a nyakamba suttogta a nevem, beletúrtam a göndörödő sötétszőke tincseibe, és próbáltam betelni a csókjaival, amiktől úgy éreztem a fellegekben vagyok. 
– Szeretlek – suttogtam két csók között. 
– Ezzel nem tudok betelni – mondta mosolyogva Tom. – Képtelenség azzal betelni, hogy azt mondod nekem, hogy szeretsz, és a csókjaiddal mámorítasz el, és hogy a karjaim közt vagy.
– Ha folytatod elsírom magam – nevettem. – Viszont az nem venné ki magát jó néven, ha kisírt arccal állítanék be a családodhoz. 
– Igaz, de az is igaz, hogy jó sok időnk lesz együtt – mosolygott rám. 
– Remélem a lehető legtöbb.