Pray

34.

~We are all addicted to someone who
ruins us~

~Tiana Messer~

Másnap reggel úgy ébredtem akárcsak a hercegnők a mesében. A napfény megvilágított a szobát, a mosoly már akkor ott ült az arcomon, mikor még ki se nyitottam a szemem. Lehetetlen pozícióban feküdtem a hasamon és míg más esetben idegesített volna a beáramló fény, addig most kifejezetten élveztem a korlátolt napsütést. Ásítva ültem fel az ágyban és míg kinyújtóztattam az elaludt végtagjaim, volt alkalmam körbenézni a szobában. A padló egyes részein egy-egy ruhadarab volt megtalálható tegnap estéről, a takaró korántsem úgy állt, mint akkor szokott mikor egyedül alszok. Kezdtem felébredni, és felfogni, hogy mi is történt tegnap, és ami mégfontosabb, hogy egyedül vagyok.

Az órára pillantva láttam, hogy már tíz óra is elmúlt, ezzel egyidőben pedig kipattantam az ágyból. A mosoly azonnal lehervadt az arcomról és helyét átvette a kétségbeesés. Fejvesztve rohantam a telefonom után, hogy Blake bocsánatáért esedezzek, amiért csúnyán elaludtam. Valószínűleg szólt az ébresztőm csak mindhiába, mert ha szerencsém van és nem merült le akkor sem hallottam a csörgést.

Az egyik takarót magamköré csavarva futottam a nappaliba és amint ráleltem a telefonomra láttam, hogy nem kis mennyiségű értesítésem jött. Csak úgy mint gondoltam, rengeteg nem fogadott hívásom volt Blaketől. Tudom, hogy nem leszúrni akart, ahoz túl megértő, valószínűleg aggódott, hiszen tényleg nem jellemző rám, hogy szó nélkül késsek, vagy ne reagáljak a hívásaira. Fel akartam hívni de ahogy végig futottam az üzenetek közt egy túlságosan is lekötötte a figyelmem. Először csak simán átsiklottam rajta az egyetlen ami mégis felhívta a figyelmem az a feketével szedett név volt. Remegő ujjakkal nyitottam meg a beszélgetést és, amint megláttam az üzenet tartalmát melegség töltötte meg az egész bensőm. Csak úgy lángoltam szavaitól és a rejtett jelentesüktől.

Harry

"Dolgoznom kell, nem akartalak felébreszteni. Ma ne gyere be dolgozni, pihend ki magad. Később találkozunk.
xxx"

A mosoly újra levakarhatatlan volt az arcomon és a gyors pánik után, ugyan olyan jókedvel és boldogsággal folytattam a "reggelem" ahogy az elkezdődött.
A rózsaszín ködből kiszakadva végül beszéltem Blakkel, aki mint kiderült mostanra már tudja, hogy ma nem megyek be, így a reggeli izgalmak után nyugotan elmentem zuhanyozni.

Nem szeretem az ilyen laza napokat, mikor tudom mennyi dolgom is lenne, és nem is szoktam tartani, de ma még talán jól is jött. Ennyi minden után, úgysem tudnék a munkára figyelni.
Egyetlen dolog van, ami jelenleg képes lekötni a figyelmem az pedig nem más mint Harry. Igaz, hogy ez nem új dolog, hiszen egy átlagos napon 24-ből 7 órában nem gondolok másra mint rá, de ez most mégis különleges.

Új gondolataim vannak, új érzéseim, amiket nagy harc árán sem tudnék megfogalmazni magamnak. Idegen, hogy így gondoljak valakire, hogy ennyire fontos legyen számomra valaki. Ez az aggodalom, ami ennyire nyomaszt, mégis csak egy kis részét képezi annak az egésznek, ami ő köré épül. A pozitív gondolatok minden kételyt elnyomtak bennem és nem hagyták, hogy másra figyeljek, mint azokra az apró dolgokra, amik a világot jelentik nekem. Elég egy szó, egy pillantás vagy egy apró érintés és a lelkem már szárnyal is, akarcsak tegnap este. A mennyországban éreztem magam a figyelmetől és máris hiányolom az érzést.

Nem tudom mi történt tegnap, mi járhatott a fejében, mikor visszajött, de egy pillanatát sem bántam meg. Már megszokhattam volna, hogy Harry nem a szavak embere, a tettei azonban annál tisztábbak. Igaz, hogy semmit sem beszéltünk meg tegnap, ami igazán fontos lenne, de sikerült megnyugtatnia. Szavak nélkül is.