Pray

30.

~I call her the devil, 'cause she makes me wanna sin and every time she knocks I can't help but let her in~

Sietve kapkodtam a papírok közt a csörgő telefonom után, ami valahol a káosz középen lehetett. Egy kicsit sok munka zúdult a nyakamban az elmúlt pár napban és mostanra már jobban hasonlít a környezetem egy háború helyszínére, mint a mindig tiszta és rendezett irodámra. Amint sikerült kikutatnom a telefonom hollétét gondolkodás nélkül fel is vettem és kissé lihegve köszöntöttem a telefon másik végén lévő személyt.

- Szia Tia. Láttam, hogy kerestél. Hogy vagy?
David hangja villámcsapásként ért. Valóban felhívtam de csak egy hirtelen ötlet volt és még azelőtt le is raktam a telefont, hogy egyáltalán felvehette volna.
- Szia, ööhm igen. Én kerestelek.- próbáltam összeszedetnek hangozni de csak dadogni tudtam.
- Őszintén örülök neki.- kuncogott egy aprót de közbevágtam mielőtt folytathatta volna.
- Figyelj. Azért hívtalak, mert lesz egy kisebb buli. Vagyis inkabb összejövetel   -helyesbitettem- és gondoltam, ha van kedved eljöhetnél velem.- a mondatom végére kínomban már inkább a számba haraptam és összeszorított szemekkel vártam. Nem értettem miért vagyok ennyire zavarban és azt sem miért mondtam ezt neki. Oké, hogy alapból is ezért kerestem őt de meg is gondoltam magam.
- Nagyon szívesen.- mondta rögtön. Szinte láttam magam előtt meglepődött mosolyát én meg sem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet volt, mindenesetre már késő.

A buli oka kivételesen a születésnapom és nem egy újabb unalmas szombat este a kaszinóban. Blake erősködött, hogy mindenképpen meg kell ünnepelnünk, nekem szokás szerint semmi kedvem nem volt hozzá de utálom, hogy csak rohannak az évek és nem sok jó pillanat van az életemben, amire szívesen visszaemlékeznék. Ezért is bólintottam rá Blake eszeveszett ötletére. Akkora lendülettel kezdte ecsetelni a buli részleteit, hogy nem volt szívem nemet mondani. Három éve dolgozom vele és ő végig olyan volt velem mintha a bátyám lenne, attól eltekintve, hogy csak arról tud amiről tudnia kell. Szóval ha nem is a báttyámra de egy nagyon jó barátra tálaltam benne az biztos.

Tény, hogy nem akartam nagy felhajtást de bárhogy is próbálom tagadni jól esik, hogy valakinek fontos a szülinapom. Engem annyira nem izgat a dolog, sosem ünnepeltem volna ha apám nem erőlteti rám. Amíg anya élt nem éltem meg olyan tehernek mint később de az utóbbi években semmi kedvem nem volt jópozni olyan emberekkel, akiket egy évben egyszer látok, barátom pedig nem sok volt. Most viszont talán van. Nem akarom elszalasztani, az alkalmat. Hátha valami jó sül ki belőle.

*3 nappal később*

Péntek este hét óra volt nekem pedig két óra múlva már David kocsijában kellene lennem de ahelyet, hogy lázasan készülődnek az ágyamon fetrengve bámultam a plafont. Az elmúlt napokban kezdtem megbánni az egészet de már nem volt mit tenni. Készülődnöm kellett és csak remélni tudtam, hogy közben megjön egy kicsit a kedvem. A ruha és cipő rajtam volt, már csak az utolsó simításokat végeztem magamon. Egy kis parfüm és kész. Majdnem. A nyitott ékeszeresládám még mindig érintetlenül állt a szekrényemen és mint oly sok alkalommal most is megakadt a szemem azon az egy bizonyos darabon. Az ujjaim óvatosan érintették meg a hideg fémet, és hiába volt már többszázszor a kezemben mindig olyan érzés volt, mintha legelőször érinteném meg. 
Nem forgattam, nem is gondolkoztam annyit, egyszerűen csak a nyakamhoz emeltem, bekapcsoltam és hagytam, hogy a kis papírrepülő a bőrömhöz érjen. Nem igazán tudtam, miért akartam viselni egyszerűen csak jóleset és úgy gondoltam, hogy ma szabad. Ma leszek olyan gyenge, hogy ne álljak ellen.

Nem tudom, hogy Harry jelen lesz-e, erre már nem mertem rákérdezni. A múltkori kis jelenet után eldöntöttem, hogy tényleg megpróbálom elengedni az egészet de ez nem olyan könnyű. Ezt bizonyítja az is, hogy csak is miatta hívtam fel Davidet. Miután a múltkor azzal a nővel jelent meg megkértem Davidet, hogy jöjjön el velem, hátha Harry is ott lesz. Persze ezt azóta kismilliószor megbántam.