Pray

24.

~I'm exhausted from trying to be stronger than I feel~

Az íróasztalomra támaszkodva masszíroztam a halántékom, mielőtt egy újabb meggondolatlan tettemmel ismét elrontok valamit. Ez ma valamiért nagyon nem az én napom. Fél percel azután, hogy sikerült magamra borítanom a kávémat, úgy elkevertem az egyik papírt, hogy fél órába telt megtalálnom. Napok teltek el azóta az ste óta de még mindig szanaszét vannak a gondolataim és ez kihat a munkámra is. Egy nagy levegővétel után újra belemerültem a munkába és minden érőmmel próbáltam odafigyelni, hogy ma már ne érhessen több balszerencse, ám egy halk kopogás törté meg az irodám csendjét.
- Gyere.- mondtam hangosabban, hogy az is meghallja, aki az ajtó túloldalán áll, majd ki is nyílt az ajtó. Blake barna tincsei helyett, a már megszokott szőke rövid fürtök fogták közre a látogatóm arcát.

Meglepett a jelenléte, de kicsit sem bántam. Hatalmas mosoly terült szét az arcomon és úgy üdvözöltem Niallt, aki becsukta maga után az ajtót és egy szoros ölelésben részesített.
- Mi járatban itt?- kérdeztem mikor elszakadtunk.
- Beszélnünk kéne.- alig láthatóan ugyan de kissé komolyabb arckifejezésre váltott, ami semmi jót nem jelenthet.
- Harry küldött?- tűnt el a mosoly azonnal az arcomról.
- Nem. Nem tudja, hogy jöttem és szeretném ha ez így is maradna.- az ajtó felé bökött, arra utalva, hogy jó lenne ha Blake nem látná meg.
- Miről van szó?- húztam össze a tekintetem.
- Menyünk el kávézni. Gondolom abból nem sokat ittál.- mutatott a nadrágomon ékeskedő barna foltokra. A pólómat sikerült lecserélni, de amekkora mázlista vagyok  a nadrágom is kapott.
- Fogd be.- nevettem. A kabátomért és táskámért nyúlva már indultunk is az ajtó felé. A távolból még odakiáltottam Blaknek, hogy elmentem bár a nagy munkában talán meg sem hallotta.

Valamivel felszabadultabban indultunk a kávézó felé gyalog, hiszen nem volt messze. Jól esett a társaság. Valaki olyannak a társasága meg pláne, aki megért. Niall már az első pillansttol szimpatikus volt es ő az egyetlen ember aki ismeri Harryt a "barátaim" közül. Az én barátnőimnek nem mesélhetek róla és igazából nem is akarok. Jó érzés, hogy ez az egész, ami volt a mi titkunk marad. Csak az a múlt idő zavar. Niallnek sem meséltem többet a szükségesnél de nem is igazán kellett, minket ismerve fél mondatokból is ki lehet találni mi történt köztünk.

Az extra erős barnacukros lattemat kevergetve ültünk egy asztalnál és kezdtem feszengeni. Niall még mindig nem mondta miért jött és kezdtem kínosan érezni magam, amiért hát mégis csak Harry egyik legjobb barátjával ülök egy kávézóban és valószínűleg neki fogom kiönteni a szívem. Még akkor is ha nem akarom, nem tudok minden helyzetben az az erős lány lenni mint álltalában.
- Hogy vagy?-
- Megvagyok. Jól.- bologattam, és próbáltam a lehető legmagabiztosabb benyomást kelteni, mint kiderült sikertelenül.
- Ja. Mint Harry.- Csak a szemem forgattam cinikus megjegyzésére és ittam miegy kortyot a kellemesen meleg kávémból.
- Mit keresünk itt?-
- Kávézunk.- mosolygott.
- Niall.- löktem meg kicsit a kezét, ami az asztalon pihent. Egy kisebb kuncogás tört ki belőle, majd keserves sóhajtás után elkezdte ecsetelni az itt létünk igazi okát.
- Meddig akarjátok még ezt csinálni?-
- Mire gondolsz.- tettem az értetlent, és próbáltam tovább halasztani a pillanatott, amikor be kell vallanom, hogy kezdek darabokra hullani.
- Tudtam, hogy nem lesz jó vége és nézz oda...igazam lett.- tárta szét a kezeit. Halványan elmosolyodtam, hogy még most is képes úgy gesztikulálni, amitől az egész tők aranyos lesz.

Igen, ő tudta, mit és miért tettem. Egy héttel azután keresett meg először, hogy eljöttem a kórházból. Onnantól pedig jópárszor beszélgettünk még, de Harryt sosem hoztam szóba. Nem akartam tudni róla. Úgy csak nehezebb lett volna.
- Harry pont ugyan úgy szét van esve mint te, de persze ti marhák inkább megdöglötök a magányban, minthogy tegyetek egy lépést a másik felé.-
- Miből gondolod, hogy Harry szét van esve?- erre a pár szóra kaptam fel a fejem. Persze, tudom, hogy nem lehetett könnyű neki de azt hittem nem sokáig fogja siratni a hiányomat.
- Tudod, hogy eddig sem volt egy vidám személyiség de szombat óta öngyilkosság hozzászólni.-
- Majd túl lesz rajta.- Az italomban lévő kanállal foglaltam el magam, miközben beszéltem. Rossz volt belegondolni, hogy Harry továbblépett vagy tovább fog lépni de ennek így kell lennie.
- Miért várod tőle ezt, ha neked sem megy?- kérdezte, és ebben az egy mondatban benne volt minden, ami bennem van. Nem tudok tovább lépni. Görcsösen próbálokzok elterelni a gondolataim minden nap, hogy ne gondoljak rá de hiába hitettem el magammal ez nem igaz. Fájt látnom őt. Megérdemeltem, azt az érdektelenséget, amit mutatott felém de rosszabb volt ezer késszúrásánál is.
- Nem tudom.- sóhajtottam, ellökve a kanalat a pohár másik oldalára, tekintetem pedig a szőkeség szemeibe véstem.
- Talán még nem késő helyesen cselekedni.-
- Már nagyon elkéstem.- mosolyogtam keserűen.