Pray

21.

~After every heartbreak you lose a piece of your soul~

Az elmúlt időszak sok álmatlan éjszakát hozott nekem, amikor az életemet komolyan befolyásoló tényezőket kellett úgy rendeznem magamban, hogy minden a lehető legjobb legyen. A mai azonban a legnehezebb és a legsötétebb. A nagy kórházi ablakon keresztül néztem a fekete eget, ahol egyetlen csillagot sem látni. Az ég is tudja, hogy ma nem a ragyogás ideje van itt. Ez most a fájdalom éjszakája. A sötét felhős égbolt pontos tükörmása a lelki világomnak csak úgy, ahogy a testem is. Azt hiszem ha az emberek úgy láthatnák egymást, ahogy valóban érzik magukat, nagyon sokminden megváltozna bennünk. Én most egy összetört gyenge ember voltam belül  pont annyira mint kívül. Ilyenkor az emberek -jobb esetben- sajnálatot éreznek a másik iránt, bár szerintem ez sem helyén való. Én nem kérek senki szánalmából és sajnálkozásából éppen ezért a legtöbb esetben, nem szeretem kimutatni ha valami fáj. Inkább egy álarc mögé bújok és nem panaszkodok, minthogy elviseljem az emberek szánakozó pillantásait vagy megjegyzéseit. Mind ezt csináljuk. Álarcok mögé bújunk, és senki nem tudhatja milyenek vagyunk igazából. Ha valaki mosolyog nem jelenti, hogy boldog is de egy ember életében csak kevesen vannak akik valóban látnak minket és nem csak néznek.

Egészen idáig soha nem hagytam, hogy megismerjenek az kivéve egy férfit, aki nem más mint Harry. Nem tudom, miért de ő volt az egyetlen, aki előtt nem csak, hogy nem féltem önmagam lenni, kényszert éreztem, hogy megmutassam neki az igazi Tianát. Ő sem játszotta meg magát előttem, kimutatta ha ideges, ha rosszul van vagy ha fél, már azelőtt, hogy tudta volna elfogadom-e. Ez megalapozta az egész kapcsolatunkat. Ez a feltétlen bizalom, az irányomban vonzott de mégis kételkedtem. A mai napig sem tudhatom pontosan, hogy valóban ilyen őszinte volt velem, vagy csak ezt látatta. Azok a pillanatok győztek meg, amikor az ember képtelen erős maradni és elgyengül ha szeret valakit. Harry ezt tette és én is. Gyengék voltunk és kizárólag a másik közelében éreztük, hogy érünk valamit. Ez lenne a szerelem? Nem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy bármi is történt közöttünk, az különleges volt. Mindenem odaadnám, ha leélhetném az életem mellette, de ma nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nekem nem jár a boldogság. Hiába akarom mindennél jobban, hiába ragaszkodok hozzá foggal-körömmel ha ennek nem így kell lennie. Egy valami van az életben amivel nem szállhatunk szembe. A sorsunk.

Egyszer már meghoztam ezt a döntést, amire most is készülök. Anya halála után nem bírtam sokáig ezt a környezetet és leléptem. Egyetlen árva  szó nélkül otthagytam az egészet és újrakezdtem az életem. Senki nem tudta ki vagyok, honnan jöttem mi a múltam. Az lehettem aki csak akartam. Átlagos voltam és ami a legfontosabb, szabad. Mindig is erre vágytam, nem akartam más lenni csak Tiana Messer, egy lány. Nem vágyom hatalomra, temérdek pénzre. Boldog akarok lenni. Ennyi volt a vágyam és még most is ezután sóvárgok. Mikor Harryvel voltam, minden kis apróságba belekapaszkodva éltem, minden pillanatot megéltem mert örömet okozott. Ezért nem olyan könnyű most ez. Nem tudom csak úgy itthagyni azt amit szeretem akkor sem ha tudom, hogy nem biztos, hogy jó nekem. Akkor nem volt semmim, ami visszatartott volna, de most van.

Órákig gondolkoztam még a kórházi ágyon ülve mit tegyek. A könnyeim megállíthatatlanul folytak az arcomon és nem a fájdalomtól, hanem a gondolat miatt, ami minden percel egyre mélyebbre ásta magát bennem. Tudtam, hogy nem lesz könnyű de nem láttam más kiutat. Az ággyal szemben lévő nagy tükörben bámultam halovány tükörképemre, amit a folyosóról bearamlo fény engedett meg nekem. Arcomon is megannyi sebb díszelget és ha eddig nem lett volna elég vörös és dagadt a szemem, ez a pár óra sírás biztosan megtette a hatását. A felpocolt párnának döntöttem a hátam és térdeim felhúzva ültem és néztem saját magam megtört képet. Az oldalam minden levegővételnél beszúrt de nem foglalkoztam vele. A fájdalomcsillapító, ami talán még most is folyik belém az infúzióval, valamennyire tompította a fájdalmat de ahoz kevés volt, hogy a bennem tomboló hatalmas vihart enyhítse. A szívem és az agyam háborúzik, de a harc kimenetele mindenképpen az, hogy egy kis részem meghal. A lelkem fájt és nincs olyan gyógyszer a világon, ami képes lenne elnyomni ezt a nyomorult érzést.