Pray

32.

~We stop looking for monsters under the bed when we realise they are inside of us~

Mikor beültem Harry kocsijába már tudtam, ez nem biztos, hogy a legjobb döntés volt. A szívem hevesen kalapált, amiért ismét kettesben vagyunk. Nem tudtam tisztán eldönteni, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőlem a közelsége. Egyszerre örültem neki, azt akartam, hogy sose érjünk haza és ne kelljen kiszálnom az autóból de valahol úgy éreztem magam, mintha egy kínos egyéjszakás kaland után találkoztunk volna. Tudom, hogy nem történt semmi olyan tegnap, ami ne esett volna már meg de nem biztos, hogy ennek így kellett volna lennie.

Kínosan ügyeltem nehogy összeérjen a könyökünk és hogy véletlen se kerüljünk szemkontaktusba de ez nem volt könnyű. A lelkem szinte könyörgött, hogy vesek rá akárcsak egy pillantás. Csak bámultam előre vagy éppen a mellettünk elsuhanó lámpaoszlopokat. Ilyenkor mindig azt kívántam bár ne lenne ennyire nehéz. Beszélni akartam vele, nem feltétlen komoly dolgokról csak egyszerűen beszélgetni. Jól esett volna fecsegni valakinek, de ebben a helyzetben még a levegőt is nehezemre esett venni. Zavarban voltam, és minden erőmet arra irányítottam, hogy ez kifelé ne látszódjon.
Őt nem nagyon izgatta a helyzet, bár ezt nem tudhatom biztosra, szokásához híven most sem volt túl beszédes kedvében. Viszont a csend kezdett kellemetlenné válni, és mire én rávettem volna magam, hogy kinyögjek valami értelmeset megszólalt.
- Rendeztétek?- kérdezte nekem pedig kellett egy másodperc míg rájöttem mire utalt.
- Igen, azt hiszem.- mondtam egy halvány mosollyal az arcomon, de nem néztem rá.
- Örülök. Jobban bántotta, mint gondolnád.- a szemem sarkából láttam, hogy rám pillant, mire én is felé fordultam. Elég volt egy pillantás és máris egy másik dimenzióban éreztem magam.

Ami azt illeti igen, apámra nem haragszok többet, magamra viszont annál jobban. Sajnálom, hogy egy ilyen dolog éket vert közénk. Hatalmas tragédia ez az életemben, ami mindent meghatározott és meg is határozz, mióta az eszemet tudom, de mostmár egyre jobban világos számomra, hogy Harry nem az az ember volt, aki elrontotta ezt az egészet. Mindig is ez volt a baj velem. Mindent egyedül akartam megoldani és ha a szívem máshogy is akarta ezt a büszkeségem sosem engedte, hogy kimutassam mennyire is szükségem van valakire. Pedig így volt. Szükségem volt arra, hogy egy nehéz nap után megöleljen, és elmondja nincs semmi baj, megoldjuk.
Ő lehetett volna az az ember, aki segít felállni a padlóról, akire támaszkodhattam volna. Hiányzott az érzés, hogy biztonságban érezzem magam ez pedig nem lehetséges csak is mellette.

Keserű gondolataimbol Harry telefonjának csögése szakított ki. Szinte nem is nézett a kijelzőre, csak felvette és társalogni kezdett, miközben tekintete szüntelenül az utat fürkézte.
- Igen?..Most?..Nem ér rá?..Jó..Egy óra és ott vagyok.- zárta le a beszélgetést. A telefon másik oldaláról egy férfi mély hangját hallottam, ami egyrészt megnyugtatott. Nem tudom, hogy reagáltam volna ha valamelyik egyalkalmas cafkájához, sietett volna. Így viszont azért aggódhattam, hogy milyen piszkos dologba keveredhetett már megint. A hang cseppet sem egy lágy, szimpatikus ferfiéhez hasonlított. Tudtam, hogy nem pont a mikuláshoz megy cukorkát osztani.

Már csak pár saroknyira voltunk, az uticéltól, mikor megcsörrent a telefonja. Az elcsípett beszélgetésből és az ismerős utcákból kiindulva tudtam, hogy nemsokára itt a búcsú ideje. Harry kissé idegesen túrt göndör hajába, mielőtt felém fotdulva újra megszólított volna.
- Ráérsz, ugye?-
- Igen.- válaszoltam, mire ő csak bólintott. Nem fordult be a megfelelő utcába hanem egyenesen ment tovább én pedig összezavarodva kémleltem arcát. Harry az utat figyelve ügyet sem vetett kérdő tekintetemre így ha választ akartam muszáj volt megszólalnom.
- Hova megyünk?-
- Először is hozzám. Aztán el kell intéznem valamit. Utána hazaviszlek.- nézett rám egy pillanatra majd szemei újra az utat kezdték figyelni. Én elégedetlen dőltem hátra az ülésen és helyeztem kényelemben magam. Tudtam, hogy neki sem volt elég az együtt töltött idő ezért visz magával. De amennyire örültem neki annyira meg is ijedtem. Mikor kimondta, hogy hozzá megyünk a gyomrom azonnal összeugrott és az agyam új löketet kapva kezdett pörögni. Nem tudom, hogy mit hoz a mai este, de az biztos, hogy emlékezetes lesz.