Pray

25.

~Sometimes, the reason why you won't let go of  what's makeing you sad, is because it was the only thing that made you happy~

- Te mit keresel itt?- szólított meg rögtön azután Harry, hogy megfordulva szembetaláltam magam vele. Valószínűleg több ideig lehettem itt mint gondoltam, mert tudom, hogy nem jöhetett el túl korán.
- Nem tudtam, hogy itt leszel.- makogtam a meglepetségtől tágra nyílt szemekkel.
- Minek jársz ide? Semmi keresnivalód nincs itt.- emelte fel a hangját. Az üres utcákon viszhangzott mély hangja, amiben érezni lehetett a színtiszta haragot.
- Nem szoktam idejönni.- válaszoltam még mindig halkan.
- Mégis itt vagy.
- Muszáj ekkora bunkónak lenned?- kérdeztem némi felháborodással a hangomban. Nem akartam vitába keveredni vele, a tapasztalatok alapján annak soha nincs jó vége, de túlságosan idegesített ez a hangnem, ahoz, hogy ne tegyem szóvá.
- Ezt most ugye nem gondolod komolyan?-
nevetett és kezével, ami eddig zsebében melegedett beletúrt hajába. Ez pedig egyértelmű jele volt annak, hogy ideges. Meg sem tudom számolni hány alkalommal láttam már tőle ezt a mozdulatott.
- De igen is komolyan gondolom. Amellet, hogy egy nő az üzlettársad vagyok, elvárom a tiszteletett.
A gyenge szél könnyen kapott bele a hajamba, amit remegő kezekkel simítottam el, miután eldadogtam a gyenge lábakon álló kifogásomat.
- Azt már egyszer megadtam de neked nem kellett. Most boruljak a nyakadba azok után amit tettél?
- Mit tettem Harry?- üvöltöttem. Én sokkal idegesebbnek bizonyultam nála, de ez sem tartott sokáig, mert alig egy másodperc múlva már ő is ordított.
- Otthagytál. Benne a szarban.
- Tökmindegy.
Nem volt több ész érvem, hogy tovább vitatkozzak vele, legfőképp azért mert igaza volt, úgyhogy lemondóan ráztam meg a fejem és gyors léptekkel indultam meg a bejárat felé, de Harry mellett nem tudtam olyan simán elhaladni. A nagy lendületem keze szakította meg, ami a felkaromra fonódva állított meg.
- Egyszer már kiszálltál az életemből. Mégegyszer nem hagyom, hogy hülyét csinálj belőlem.- az eddigi hangszintjéhez képest, ezt suttogva mondta. Az arcunk olyan közel volt egymáshoz, mint már nagyon régen. Hallottam mit mond, de nem teljesen jutott el a tudatomig azonnal. Kétségbeesetten próbáltam memorizálni arcvonásait. Ezt a pár pillanatott egy utolsó utáni lehetőségként éltem meg, amit az égiektől kaptam és igyekeztem kihasználni, hogy valószínűleg utoljára látom ilyen közel.
- Ne ítéld el a döntésem, anélkül, hogy tudnád az okát.
Egy gyors pillantást vetettem még szemére és még mindig  tökéletesen rózsaszín ajkaira majd tovabbi válasz nélkül kirántottam a kezem szorításából és az utolsó mondatom után otthagytam.

A magabiztosságom persze abban a szent pillanatban elillant, hogy beültem a kocsiba és könnycseppek ezrei potyogtak végig az arcomon alig pár perc alatt. Hang nélkül zokogtam, mint aki képes lenne belefulladni a saját bánatába. A néma könnyekben van a legnagyobb fájdalom.

Hihetetlen, hogy mikor legutóbb itt voltam vele egymásba fonódva ültünk és beszélgettünk, minden apró részletet elmeselve a másiknak. Órákig ültünk egyhelyben és fel sem tűnt, hogy elrohan az idő felettünk. Bezzeg most, úgy álltunk egymás előtt, mintha idegenek lennék. Idegenek, rengeteg emlékkel, mert már csak az maradt belőle nekem. És az a Harry, akire én emlékszem nem ugyan az az ember, aki ma itt állt előttem. Ezt nem csak érzem látom is. Mert emlékszem minden egyes együtt töltött percre. Ha valakit igazán szeretünk minden rezdülése velünk marad. Örökre ott lesz veled minden jó érzés de emellett a fájdalom is, a csalódottság, ami sosem enyhül csak megtanulsz vele együtt élni.

Egy méter sem lehetett köztünk mégis egy szakadéknak tűnt. Sosem éreztem még ennyire távol magamtól valakit, akitől egykor egy hajszál választott el.

~Harry Styles~

- Ne ítéld el a döntésem anélkül, hogy tudnád az okát.- visszhangzott a fejemben még órák  múlva is.