Pray

20.

~First it hurts then it changes you~

~Tiana Messer~

Egy fehér kórteremben ébredtem. A szemem csak percek múltán volt képes megszokni a fényviszonyokat, így kábán tekintettem körbe, hogy felmérjem a szobát. A fehér szín dominált mindenhol ahová csak néztem, ezért a szokásosnál is feltűnőbb volt az a csokor színes virág, amely az ágyam melletti kis szekrényen illatozott. A rózsaszín liliom teljes fényében pompázott a kis vázában, amit végtelenül szépnek találtam. Bárkitől is kaptam kedves gesztus volt.

Az egész arcom zsibbadt, úgy éreztem magam, mint aki rossz testbe került. Idegen volt minden. Hirtelen akartam az arcomhoz kapni, de a jobb kezem akadályba ütközött. Egy másik kéz pihent rajta, aminek tulajdonosát eddig észre sem vettem. Harry göndör haja látszódott csak, amint kezére hajolva pihenteti szemeit, az én kezemet szorongatva. A szoba egyből megtelt melegséggel és a lelkem megnyugodott a jelenlététől. Óvatosan próbáltam kihúzni kezem az övé alól de mire sikerült, a mocorgásomra felkapta a fejét. Egy pillanatig végigfutott arcán az ilyedség ezért a lehető legmegnyugtatóbb mosolyt mutattam felé, még ha fogalmam sem volt miért.
- Szia.- suttogta. Én még mindig lágyan mosolyogva bólintottam kezeimet vizsgálva, amiből az infúzió csöve állt ki. Utálom a tűket. Még jó, hogy nem voltam magamnál mikor belém szúrták.

Még mindig ugyanaz a kék ing volt rajta. Jól esett a tény, hogy egész éjjel mellettem volt. Biztonságban éreztem magam mellette. Már az egészet feladtam, mikor hirtelen megjelent és megmentett. Ő az én hősöm. Nincs fehér lova, nem szőke herceg, de nekem tökéletes. Minden hibájával együtt és minden rossz dolog ellenére, nem kívánhatnék jobbat nála. Fura, hogy az embernek milyen rövid időre van szüksége ahhoz, hogy ilyen érzéseket tápláljon valaki iránt, de egy élet is kevés, hogy ez megváltozzon.

Álmos szemeit dörzsölgette, mikor észbe kapott és felállt a székből, hogy egy orvosért szaladjon. Keze után nyúlva suttogtam neki, hogy jól vagyok és nincs rá szükségem, de arra nem számítottam, hogy ez a hirtelen mozdulat milyen fájdalommal jár majd. A szemem összeszorítva vártam, amíg elmúlik az éles fájdalom, ami az oldalamba nyilalt. Harry úgy ugrott oda hozzám, mintha egy golyó repült volna felém, de ismét csak leintettem. Visszaült az ágy melletti székbe és onnan figyelte mozdulataim, mikor felhúztam a kórháztól kapott fehér pólóm, hogy szemügyre vehessem a sérülést. Az egész oldalamat átölelő fehér kötéstől nem láthattam, milyen állapotban volt a testem. Félve, szinte alig érintve nyúltam a fásli oldalához, hogy elkezdjem lehámozni azt magamról, de nem jutottam vele sokáig.
- Ne csináld!
Kénytelen voltam abbahagyni a cselekedeteimet, mert ellenállást nem tűrve húzta el onnan a kezem.

Innentől kínos csöndbe burkolózva ültünk. Annyi mindent tudtam volna kérdezni, de képtelen voltam rávenni magam, hogy felhozzam a történteket. Ami azt illeti, nem is felé lett volna sok kérdésem, inkább az apám felé. Csak nemrég ébredtem fel máris túlterhelt volt az agyam a sok gondolattól, aminek egy része talán teljesen jelentéktelen. A sok gyógyszertől és fájdalomcsillapítótól nem olyan intenzíven éltem meg a fájdalmat de a stressz sem volt jelen annyira, mint egy ilyen helyzet után kéne. Minden a szemem előtt volt, pörgettem az eseményeket és két dolog hagyott mély nyomott bennem arról az estéről. Az amit Aaron mondott az apámnak és az, hogy Harry ölelt. Sajnos az első nagy hatással volt a másodikra, ugyanis a kérdések nem hagyták, hogy azzal foglalkozzak, amivel szeretnék.

Egy orvos jelent meg a szobában a semmiből, ami kicsit megrémisztett. Nem szeretem a kórházakat, sem az orvosokat. Nekem a balesetek, a tragédiák és a halál jut eszembe minden ilyen dologról, de a doki kedves mosolya egy kicsit lazította a helyzetet.
- Jónapot, kedves! - köszöntött, Harryvel pedig udvariasan kezet rázott. Az ágy végében lévő kórlapot kezdte tanulmányozni, mielőtt bármit is mondott volna nekem. Őszes haja elárulta, hogy már a 40-es évein is túl lehet, és mozdulataiból is látszott a tapasztalat.
- Hogy van?- kérdezte Harry türelmetlenül. Keze automatikusan siklott végig haján idegességében. Az egész helyzet olyan volt, mintha csak a távolból figyelném. Ezt is a gyógyszerek hatásának tudtam be, mindenesetre abszolút fura volt.
- Minden rendben fiatalember. Nem kell aggódni. A szúrás nem ért semmilyen fontos szervet, pár öltéssel összevarrtuk. Valaki nagyon vigyázz magára, onnan fentről. Szerencséje volt. - mosolygott rám továbbra is. A kezdeti kedves mosolyom egy erőltetett vicsorgásba mehetett át a hallott mondat után. Tudom, hogy nem volt szándékos, nem tudhatta de egy nagyon érzékeny témára tapintott. Nem tudom mennyire sikerült lepleznem a keserű érzést az arcomon de erős akarat erő kellett hozzá, hogy ne sírjam el magam. Egy rövid konzultáció után, amikor megtudtam, hogy milyen gyógyszert kapok és mennyit magunkra hagyott. A szobát újra ellepte a csend az én agyamat pedig a kérdések, amelyek most fontosabbak váltak mint a levegő.

- Biztosan régóta vagy itt, menj pihenj le! - mondtam percekkel azután, hogy elkapta a kezem és szájához emelve csókokkal lepte el azt. Jól esett, hogy itt van de nem tudtam rá úgy figyelni, ahogy megérdemelte volna. Ez pedig nyomasztott.
- Nem hagylak egyedül.
Lemondóan sóhajtottam. Értelmetlen lett volna győzködnöm vagy vitázni vele, ha nem akarja úgysem megy el, elküldeni meg nem küldhettem, okom nem volt rá. Arcára simítottam tenyerem és hüvelykujjammal kezdtem simogatni puha bőrét. Szemeit lehunyva nyomta hozzám megjobban arcát. Ha nem fájt volna mindenem a nyakába ugrottam volna és addig nem engedtem volna el, amíg világ a világ. Meggyötört volt a lelke, pont úgy mint az enyém. Rájöttem, hogy minket ez tart össze. A fájdalom. Csak az a baj ezzel a kapoccsal, hogy amilyen erősen össze tud tartani két embert, pont akkora éket tud verni, ha az élet úgy adja.

Késő délután volt már, mikor végre rá tudtam venni Harryt, hogy menjen haza és aludjon. Nyavalygás nélkül ülte végig velem az egész napot, bár a kimerültség jelei kristálytisztán láthatóak voltak rajta. A végére már valamennyire feloldódott a hangulat köztünk de a történtek hatása még mindig észlelhető volt és van egy olyan érzésem, hogy nem is fog elmúlni nyom nélkül.

A telefonom megállás nélküli csörgéssel jelezte, hogy valaki nagyon fontos dolog miatt kereshet. Oldalratekintve néztem a készüléket, ahogy villog de nem vettem fel. Senkivel nem akartam beszélni. Bonyolult érzések kavarogtak bennem, olyanok amik egyfajta megmagyarázhatatlan hangulatot teremtve elszomorítottak. Az örvény elkapta a lábam és csak húzz lefelé, nekem pedig lassan már kapálózni sincs erőm.

Már túl voltunk a délutáni viziten és a folyosóról is egyre kevesebb hang szűrődött be a magányos szobába. A plafont bámulva gondolkoztam, mikor az ajtó kinyílt. Oda sem hederítve tovább néztem a magasba. A semmitmondó arckifejezésemet felváltotta a kemény, áthatolhatatlan álarcom. Tudtam, hogy ki jött el hozzám, de most először nem őrültem neki. Az orvosok már jártak nálam, idegent pedig nem engednének be, de ha ez nem lenne elég a megszokott fűszeres illata elárulta.

- Kislányom.- Egy meleg, érdes kéz érintette meg az én kézfejem, amit eddig a testem mellett pihentettem. Nem akartam vele így viselkedni, de akaratlanul is elhúztam a kezem.
- Mindent tudni akarok.- egyből a közepébe vágtam.
Helyet foglalt ugyanabban a székben, ahol eddig Harry ült és egy sóhajtás után bizonytalanul kezdett beszélni.
- Ez nagyon régi történet. Megértelek, de nem lenne helyes felszakítani a sebeket.- taglalta lassan, de még végig sem mondta már üvöltöttem, bármennyire is fájt az oldalam.
- Mindent.
- Tudod, hogy az életben mindennek nagy ára van.
- Ne kertelj. A lényegre szorítkozz.- nem volt kedvem meghallgatni a tanácsait. Most nem tudtam rávenni magam, még csak udvariasságból sem.
- Egy nagyon fontos üzlet középen voltam, amikor az egyik társam visszalépett. Nem hagyhattam. Egyedül csináltuk végig. Hatalmas terület, hatalmas pénz. A klubbokkat, az árut, mindent magának akart de nem adtam. Ezután vitték el az édesanyádat. Nem vártak, nem kértek semmit csak lelőtték.- szakadozva beszélt és ködösen. Ennyi év után már megtanultam kiszűrni a lényeget de még így is nehezen értettem. Mondandója végére a könnycseppek sorban folytak végig az arcomon. Még mindig a mennyezetet nézve feküdtem némán. Megölt a gondolat, hogy az édesanyám azért halt meg, mert apámnak fontosabb volt az a rohadt üzlet.
- És mi köze az egészhez Aaronnak?- nem ez volt a leglényegesebb dolog az egészből, de ha belemegyek a részletekbe magamnak ártok.
- 3-an voltunk. Aaron apja maradt mellettem, ő segített elsikálni az ügyet. Utána őt is elkapták.- csöndben bólintottam egyet.
- Sajnálom Tiana. Hibáztam.
- Tudod mi a legnagyobb baj az ilyen hibákkal, apám?- lassan fordítottam felé a fejem mielőtt fojtattam volna.- Hogy a szeretteink fizetnek meg érte.
Miután újra visszafordítottam a fejem egy halk sóhajt hallottam, majd felállt a székről és elment. Amint becsukódott az ajtó keserves sírásban törtem ki. Fájt. Kegyetlenül fájt. Fizikailag és lelkileg is. Anyám jó ember volt, a legodadóbb anya, akit csak kívánhat az ember. De mi volt a hibája? Csak annyi, hogy rossz embert szeretett. Ahogy talán én is.

Egy ilyen komoly beszélgetés után mindent máshogy látunk. Nem csak a múlt tűnik másnak, de a jelen is új értelmet nyer. Megértettem Aaront. Lehet, hogy én sem cselekedtem volna másként. Nem csak nagyravágyó volt, hanem dühös is. Értelmet nyertek a mondatai, a zavar, ami átjárta. Előbb utóbb kiderül, hogy nem minden fekete fehér, látni kell az árnyalatokat. Nem ítélhetünk el senkit, amíg nem értjük a cselekedetei okait. Az ember fájdalma olykor erősebb a józan eszénél. Mindenkinek fáj valami, van aki simán túléli, van aki eltemeti magában és itt voltam én, aki minden nap belehal egy kicsit. Ezt nem lehet elfelejteni és legfőképp nem lehet megbocsájtani. Ez a beszélgetés hatással lesz az egész életemre de nem bánom. Az igazság sokszor a pokolnál is rosszabb de csak az vezet előre.