Pray

9.

~Why am I so afraid to lose you, when you are not even mine.~

Mióta Harry kivitt az udvarra, egyedül is előszeretettel olvasok a kellemes melegben. Délután 3 óra felé járhatott az idő, amikor a munkát megelégelve léptem ki a teraszajtón, hogy kikapcsolódás gyanánt olvassak egy kicsit. Harry már fél órája itthon van, de csak futólag találkoztunk a nappaliban. Látszólag nem élete legjobb napját élhette meg. Ideges volt, így egy újabb veszekedést elkerülve nem kérdezősködtem túl sokat. A könyvem romantikus története teljesen magába szippantott és imádtam ezt az érzést. Ilyenkor az egész világ megszűnik körülöttem az összes gondommal együtt. Az új dimenzióból -amely teljesen lekötötte a figyelmem- Harry kiabálása szakított ki. Az emelet felé kaptam a fejem és pár pillanat koncentrálás után úgy döntöttem mostmár ideje lesz utána nézni a dolgoknak. Mire felértem az emeletre már egy hangot sem hallottam. Más nem nagyon tartózkodhatott a házban, gondoltam, hogy Harry telefonon veszekedhetett valakivel. Minden-mindegy alapon nyitottam be egy visszafogott kopogás után. Harry az ágyon ülve túrt bele göndör hajába. Nem tudtam mit is mondhatnék így a legjobbnak láttam ha csak csöndben mellé ülök, addig is törhetem a fejem, mi lenne helyénvaló.

-Mi a baj?- kérdeztem a gondterhelt fiútól, akiben talán egy kicsit már lecsillapodtak a kedélyek.
-Csak a meló.- sóhajtotta. Így már egyből más értelmet nyert az egész. Teljes mértékben megértetten miért ideges és megnyugodtam egy kicsit mert tudtam, hogy úgysem tudnék olyat mondani, amivel segíthetek. Nem akartam otthagyni egyedül a problémáival, ezért még ha csöndben is, de ott ültem mellette támogatásom jeléül. Fejem szélles vállára hajtottam és úgy kémleltem tovább a falat mikor újra megszólalt.
-Gyere el velem valahová.
-Hova?- válasz nélkül állt fel és invitált az ajtó felé. Pár perc múlva már Harry fekete Range Rovereben ültem úton a számomra ismeretlen hely felé. Az út csöndben telt, hiába próbáltam megtudni merre tartunk a titokzatos göndör nem árulta el. Nagyjából 30 percet autózhattunk mire megérkeztünk egy játszótérre, amely a város külsőbb részére esett. Értetlenül néztem Harryre, aki út közben valamennyire megnyugodott. Udvariasan kisegített az autóból és letelepedett az egyik hintára. Egy lélek sem járt már erre, teljesen más hangulata volt így a helynek mintha napközben gyerekek szaladgálnának mindenféle jókedvűen. Helyetfoglaltam a szomszédos hintában és kicsiket lökve magamon lóbáltam a lábam ide-oda.

-Sokat jártam ide gyerekként.- mondta Harry a földet bámulva.
-Gyerekként? Itt laktál?- kérdeztem meglepetten.
-Nem messze, igen.- mutatott egy utca felé. Egyből felmerült a kérdés bennem, vajon az anyukája még mindig itt él? Tartják a kapcsolatot?
-Az anyukád...- haraptam le a mondat végét, remélve, hogy érti a célzást.
-Már nem itt élnek. Pár éve elköltöztek.
-Beszélsz vele?- egyszerűen kibukott belőlem a kérdés. Úgy érzem mindent tudni akarok róla. Tudom, hogy ő nem éppen az a barátkozós, pletykás típus, ezért mindig olyan különlegesnek éreztem magam, amikor ilyenekről mesél nekem.
-Nem igazán. Nem hiszem, hogy odalenne a boldogságtól ha megtudná, hogy mi lett a fiából.-
-Hééj..ne mondj ilyeneket.- meglöktem a vállát, hogy nyomatékosítsam benne a mondandóm. Kis mosolyra húzta rózsaszín ajkait majd elkapta a kezem és másfelé húzott. Felálltam a hintáról és mikor már teljesen előtte voltam a derekamra tette kezét ezzel arra késztetve, hogy a combjaira üljek. Elég kényelmetlennek bizonyul így, ezért kisebb szenvedés árán de sikerült normálisan az ölébe ülnöm. Izmos karjai szorosan öleltek, gyönyörű arcát pedig a nyakamba rejtette.
Oda voltam az érzésért, amit az ilyen fokú közelségétől kaptam. Most annyira sebezhetőnek tűnt és a szívem szakadt meg, ha arra gondoltam milyen fájdalmakat kell eltűrnie. Apám mindig arra tanított, hogy ne foglalkozzak mások érzéseivel. Igaza volt. A szeretet és az együttérzés csak visszahúz. A fájdalom láncra ver, mindegy, hogy kié és hogy mekkora. Mindig az eszemre hallgattam, mintsem az szívemre, de ilyen helyzetekben nem tudom kizárni az érzéseimet. Miközben megpróbálom őt feltölteni a szeretettemmel és megpróbálom az összes pozitív érzésem átadni neki én kimerülök. Bár ezt külső szemlélőként felesleges szenvedésnek látja az ember, az aki a részese tudja, hogy bármit megtenne, hogy megóvja a másikat.