Pray

26.

~ I don't deserve what I want and I don't need what I got~

A zuhanyzó hőszabájzójának állítgatásával próbáltam megtalálni a megfelelő hőmérsékletet, hogy a hosszúra nyúlt edzés  után felfrissüljek. Nem vagyok nagy sportrajongó, de kikapcsolódás gyanánt tökéletes tevékenység és még hasznos is.

A frissítő langyos zuhany után a nap zárásaként már nem vágytam másra, csak, hogy lefeküdhessek a puha ágyamba és kipihenhessem magam. Nem könnyű hét áll mögöttem. Nagyjából csak 10 percet kellett volna vezetnem hazáig a konditeremtől de a szokásos esti forgalomnak köszönhetően minden piros lámpát kifogtam. Kifáradva és unottan doboltam ujjaimmal a kormányon, míg vártam, hogy a piros lámpa zöldre váltson. A piros fény bambulásából a telefonom fülsiketítő csengőhangja szakított ki, ami a műszerfalon rezgett. Az ismeretlen szám láttán elgondolkoztam a hívó fél kilétén de inkább gyorsan felvettem, mielőtt az lerakta volna. Illedelmesen és nyugodtan mutatkoztam be a telefonba de miután az illető elmondta betanult szövegét az adrenalin tengerként öntötte el az ereimet.

- Jónapot kívánok, a St Thomas kórházból telefonálok. Az édesapját súlyos szívroham gyanújával szállították be a kórházunkba ma este.- hadarta ezek szerint egy orvos én pedig lesokkolva hallgattam a történteket.
- Milyen...milyen állapotban van? Bemehetek hozzá?- kérdeztem dadogva.
- Természetesen. Már stabilizáltuk az állapotát de a vizsgálatok idejére bent tartjuk.
- Köszönöm.- mondtam majd a vonal bontása nélkül lassan vettem el a telefont a fülemtől.

A telefonnal a kezemben bámultam az utat.
A forgalom már rég elindult volna de én még mindig szájtátva ültem tétlenül. Jó pár dudaszó adta tudtomra, hogy a mögöttem lévő autósok igen csak haladnának, ezért gyorsan észbe is kaptam és gázt adtam. A tervezett útvonal helyett a legközelebbi kereszteződésnél egy éles jobb kanyar után nagy sebességgel száguldoztam a kórház felé. Útközben az agyam mintha kikapcsolt volna, nem tudtam agyalni vajon mi történt. Csak kétségbeesetten vezettem, hogy nehogy késő legyen.

A táskámat szorongatva rohantam miután a recepcióban álló nővérke kedvesen útbaigazított. Úgy nézhettem ki mint aki egy diliházból szabadult, ahogy szó szerint futva közlekedtem a folyósokon egy melegítőben. Minden másodperc múlását érzékeltem és időpocsékolásként fogtam fel. Ott kell lennem vele. Ez járt csak a fejemben, de mikor megláttam, ahogy a kórházi ágyon eszméletlenül fekszik átkoztam a sorsot, hogy így kell látnom őt. Nagy levegővétel közepette sétáltam az ágyához, ahol feküdt. Már a telefonhívás után is tudtam, hogy nagy baj lehet, hiszen apám soha életében nem ment még kórházba önszántából. Mi nem az a család vagyunk, akik így oldják meg a problémáikat.

Történhetett bármi a múltban, semmi sem változtat a tényen, hogy ő az apám. Borzasztó vol így látni. Pont őt, akire mindig úgy tekintettem mint Supermanre, aki minden helyzetben tökéletesen helytáll és nincs olyan ezen a világon, ami képes lenne legyőzni őt. Erre most magatehetetlenül fekszik előttem. Mi ez ha nem a sors fintora? Ha valamiről azt hiszed, hogy sosem történhet meg, egy idő után minden arra hajaz majd, hogy az ellenkezőjét bizonyítsa.

A szívverését figyelő monitoron pontosan végigkövethettem szívének egyenletes ritmusát, ami valamiféle biztonságérzetett keltett bennem.

Az egyik sarokban egy nagyon fáradt és kimerült Harryvel találkoztam. Az első dolog, ami eszembe jutott a látottak alapján az volt, amikor mellettem virasztott éjszaka, pontosan ugyan így. Nos, ha most az én szívem gyorsaságát lehetne látni, rá sem férne a kis kijelzőre a vonalak magassága.
Rengeteget agyaltam, mi lesz ha legközelebb találkozunk, azok után. Erre végkép nem számítottam de nem lepett meg, hogy hűségesen vigyázz apámra a legnehezebb percekben is. Bizonytalanul és lomhán sétáltam a fehér ágy elé, mire már ő is felkapta a fehér. Úgy ahogy én, ő sem tudta kezelni a fennálló helyzetet. Ismertem már annyira, hogy tudjam jelen pillanatban nem akar velem beszélgetni és arra sem nagyon számított, hogy egyáltalán megjelenek itt. Ezt be is bizonyította, ugyanis, amíg én meggyötört szemekkel néztem az eszméletlenül fekvő apámat, ő felállt eddigi helyéről, ezzel jó néhány centi különbséget teremtve közöttünk. Egy nagyon halk, alig hallható "Szia" után elhaladt mellettem és magunkra hagyva kilépett a kórteremből, melynek ajtaját becsukva a kintről beszűrődő hangokat is megszüntette. Egy fehér széket húztam közelebb az ágyhoz és arra foglaltam helyet. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem esett volna jól ha Harry itt marad velem, de így is ellentétes érzések közt ültem ott,  nem még úgy. Az egyik részemnek még mindig fájt, amit akkor tett, de valami ott legbelül nem hagyta, hogy mindent elutasítsak, ami vele kapcsolatos. Bármi is történt ő az apám és tehetek bármit az is marad. Ami történt, mindig fájni fog, de ha ma nem jövök ide és nem foglalkozom ezzel a hírrel ugyan olyan lelketlen ember leszek, mint akik elől elmenekültem.

Nagyon kiábrándító érzés, mikor az aki, eddig, mindig téged támogatott, védtelenül fekszik előtted. Ez emlékeztett arra, hogy mindannyian emberek vagyunk és mégjobban megerősíti azt a gondolatom, hogy nem vagyunk többek másoknál ennél fogva nem is uralkodhattunk mások felett.

A gondolataimból kibújva érintettem meg apám kezet. Mozdulatlanul pihent teste mellett. Barna kézen már észrevehető az évek múlása. Ahogy megérintettem bőrét a melegség még mindig ugyan úgy elöntötte a szívemet mint mikor kicsi voltam. Mindig felnéztem rá. Ugyan olyan jó embernek gondoltam kicsiként mint mikor megtudtam, hogy mivel foglalkozik. Mindig kerestt kifogásokkal nyugtattam magam, amivel sikerült elhinnem, hogy nem rossz. Es talán így is volt. A pénz mindent megváltoztat. Olyan dolgokra képes, amiket soha nem gondolnánk. Ha leülsz egy asztalhoz, ahol a pénz a téma mindegy, hogy ki ül körülötted elárulod. Mindegy, hogy az anyád, a feleséged vagy a legnagyobb ellenséged-e. Döntened kell és van, hogy a helyes megoldás olyan egyértelmű, hogy meg sem fordul a fejünkben a helyes válasz.

Percekig ülhettem még a kezét szorongatva. Ismét próbáltam meggyőzni magam, hogy jól cselekedtem. Nagyon rég találkoztam már vele és ebben a pillanatban szörnyű embernek éreztem magam amiért magára hagytam. Nem mitha rajtam múlna a biztonsága, arra meg vannak az emberei. De akkor is már csak én maradtam neki. Tudom, hogy anya elvesztése neki sem volt könnyű, hiába nem mutatta annyira, de 6 hónapja én újra átéltem azt az időszakot. Szenvedtem. Mindent hazugságnak láttam. Amit addig hittem minden szertefoszlott az álmaimmal és céljaimmal együtt.

Volt bátorságom újrakezdeni de már látom, hogy nem így kellett volna. Hibáztam. Ez mostmár egyértelmű. De mit tehet ilyenkor az ember? Hogy hozhat helyre egy olyan hibát, ami mindent tönkretett körülötte. Sehogy. Legalábbis én most nem látom a megoldást.

Letöröltem a könnyeim, amiket eddig észre sem vettem és erőt véve magamon elindultam. Mielőtt lenyomtam volna a kilincset még visszanéztem és egy nagy levegővel próbáltam felvenni az álarcom, ami elrejtheti a darabokban heverő életem. A kissé sötétebb szobából kilépve már nem fogadott nagy nyüzsgés de még mindig többen voltak mint aminek őrültem. Harry a kórteremtől nem messze lévő széken ült, térdeire támaszkodva. Az ajtó nyitódása után felállva várt, én pedig gyorsítva a tempómon haladtam a kijárat felé. Csak egyetlen pillantás kellett volna, hogy darabokra hulljon a maszkom és könnyekbe törjek ki. Az ő pillantása. Már csak a gondolatra is könnybe lábadt a szemem így fejem lehajtva mentem, de Harry nem hagyta, hogy véghez vigyem a célom és láthatatlanul kiosonjak innen.
Harom lépest tehettem, mikor elém állva megállított a folyosó középen.
- Jól vagy?
Fejét lehajtva alig észrevehetően lehajolt hozzám. Még mindig a földet bámulva bologattam. Már éppen indultam volna,  mikor jobb kezét felemelve nyúlt állam alá, arcára irányítva figyelmem. Az illata úgy járt körbe, hogy szinte a felhők fölött éreztem magam tőle. Szemöldökeit összehúzva kapkodta rajtam a tekintetét, én pedig elvesztem zöld szemeiben.

Megmagyarázhatatlan az az érzés, ami elönt, mikor ilyen közel van hozzám ettől pedig csak nehezebb az egész. Ilyenkor érzem, hogy igen is van helyem ebben a világban, méghozzá az ő karjai közt. Sosem hittem, hogy ilyen nehéz lesz ez az egész. Túl sok idő eltelt már, hogy így érezzek, de ez az érzés nem enyhül, hanem minden alkalommal erősebb lesz. Minél távolabb lesz tőlem annál inkább akarom őt és megöl, hogy már elkéstem.

A sós cseppeket már nem bírtam tovább tartani. Egymás után gördültek végig az arcomon, de időt sem adva, hogy a földre hulljanak elrohantam. Miután kikerültem az üresség egyre nagyobb lett a mellkasomban. Tátongott bennem és minden nappal nagyon és melyebb lett. Kezdtem elveszteni emberi mivoltom. Sietve kerestem minden egyes nap, valamit, ami boldoggá tehet legalább annyira, hogy ne a halált kívánjam.
Ez a pár másodperc, amit Harry mellett töltök -még  ha veszekszünk is- feltölt de miután újra egyedül maradok nehezebbnek érzem mint előtte. Minél többet vagyok vele, annál jobban hiányzik.

Egész életemben azt hallgattam, hogy ne érezzek, mert az gyengeség. És ez így van. A legnagyobb csabda ezen a világon a szeretet. A magasba emel, hogy utána onnan tiporjon a földbe. Az ördög csapdája. Csak az nyerhet, aki a legmesszebb kikerüli.