Pray

35.

~ You're the love what I needed when I thought I didn't need love. And even though I didn't know it at the time, it saved me.~

A napok olyan gyorsan teltek, hogy ha nem tartanám számon, azt sem tudnám, milyen évet írunk. Szinte minden összefolyt és nem nagyon maradt meg más, mint azok a percek, amikor Harryvel voltam. Ez pedig elég sűrűn előfordult az elmúlt időben. Mivel mindketten rengeteget dolgoztunk csak késő délután vagy este volt lehetőségünk, hogy találkozzunk de minden pillanatát kihasználtuk az együtt töltött időnek. Csodálatos és egyben kicsit fura is volt, hogy semmin nem kellett vitatkoznunk. Mondjuk meg őszintén nem ez a legjellemzőbb ránk. A szenvedély azonban egy pillanatra sem csökkent közöttünk. Most először a szerelmünkre öszpontosítottuk az energiánkat a veszekedések helyet ez pedig meghozta a gyümölcsét. Soha életemben nem éreztem még magam ennyire összeszedetnek és kiegyensúlyozottnak. Ugyan csak két hét telt el, máris kialakult egy rendszer az életemben, ami élvezek. Tűkön ülve vártam a nap végét, hogy végre újra lássam és ne kelljen másra figyelnem csak rá. Úsztunk a boldogságban és hosszú idő után először éreztem, hogy van értelme élni.

Az ágy amiben feküdtem Harry illatában pompázott és ez tette a legjobban kényelmessé. Jól esett bekuckózni a fekete ágynemű alá, ami lassan már teljesen átmelegedett borzongást kiváltva belőlem. Ez az eddigiektől lazább szombat este volt de még így is eléggé elfáradtam hozzá, hogy az átöltözésen kívül ne csináljak mást csak türelmesen várjam Harryt. Ő tovább bent maradt, mint én, de egyértelmű volt, hogy ma is együtt töltjük az éjszakát. Harry egyszerűen a kezembe nyomta a kulcsokat és kiadta az utasítást, miszerint az ő szobájában várjam, míg haza nem ér. Már egyáltalán nem éreztem feszélyezve magam itt egyedül, sőt valahol büszkeséggel töltött el, hogy ennyire megbízik bennem. Először fura volt itt lenni azok után, amik történtek és hozzá kellett szoknom, hogy annak ellenére, hogy sok minden megváltozott mi ugyan azok maradtunk.

Túl kényelmesen feküdtem ahoz, hogy ne nyomjon el az álom perceken belül, ezért felkeltem még mielőtt teljesen eluralkodott volna rajtam az álmosság. Ébren akartam lenni, mikor megjön, ezért, hogy ez biztosan így legyen egy plédet terítettem a vállamra és úgy léptem ki az erkélyre.

Lassan már vége a télnek, de az éjszakák még mindig nagyon hidegek voltak. Ahoz biztosan, hogy egy plédben álldogáljunk kint a szabadban. A csípős hideg azonnal megcsapot. Éreztem, amint teljesen felébredek és az álmosság teljesen elpárolog. A szokásos kilátás fogadott, amit annyi idő után sem tudtam megszokni. Annyira magával ragadó volt ez a nyugalom. A hold uralkodott az egész éjszaka fölött és minden alárendelve magát ragyogott a fényében. A kert ilyenkor méggyönyörűbb volt, az ember teljesen el tudott veszni a látványban és a csendben. Azért szerettem annyira itt lenni, mert ez az a kevés helyek egyike, ahol valóban lehet gondolkozni. Emlékszem hány alkalommal bámultam itt magam elé a gondolataimba temetkezve. Mindig itt mérgelődtem, ha Harry felhúzott valamivel vagy ha egy egy csók után teljesen összezavarodva próbáltam összeszedni a gondolataim. Nem telt el sok idő és Harry máris fontosabb lett, mint David. Itt küzdöttem meg a lelkiismeretfurdalásommal, és a pillangókkal, amik Harry közelségétől még órákkal késöbb is kínoztak.

Csak úgy mint akkor most is sikerült annyira elveszni az emlékeim közt, hogy fel sem tűnt, ahogy az ajtó kinyílt mögöttem. Mindössze akkor eszméltem fel, mikor meghallottam Harry érdes hangját, amint épp leszid.
- Egyszer tuti, hogy tüdőgyulladást fogsz kapni. Nem unod még?- az üvegajtót becsukva maga után jött a korláthoz és fejével az udvar felé bökött. Én azonnal hatalmas vigyorgásban törtem ki, majd heves fejrázással tudattam vele a válaszom.
- Miért nem alszol még?- ölelt át egyik karjával én pedig igyekeztem minél jobban hozzábújni.
- Meg akartalak várni.- rántottam vállat.
- Szeretlek.- mondta. Szava hallatán, felemeltem fejem mellkasáról és szemébe nézve mosolyogtam, mintha egy kisgyereknek mondanák, hogy csokit ehet.
- Miért?
- Nem tudom. Én is ezt kérdeztem magamtól minden áldott este.- a gondolatra egyből megváltozott az arckifejezesem. Keserű íz keletkezett a számba de beszélni akartam róla. El akartam mondani neki, hogy érzek és nem találhattam volna jobb alkalmat erre, mint ezt az estét.
Csak remélni tudtam, hogy ezzel nem rontok el semmit.
- Sajnálom. Mindent elrontottam.
- Héy, hagyd ezt. Nem ez a lényeg, hanem az, ami most van, ez a meghatározó.-
- Tudom, de..- kezdtem volna de nem hagyta hogy végig mondjam, mert ujját számra téve hallgatatott el.
- Nincs de. Nem számít más, csak ez.- csókoltt meg. Rengeteg olyan pillanat van, amire jó lesz visszagondolnom, mikor lejár az időm és ez határozottan az egyik legjobb emlékem lesz. Nem tudja az ember felfogni igazán mennyit jelntenek ezek a szavak, milyen súlyuk van. Minden ilyen kettesben töltött perc egy újabb, erősebb fonalat köt közénk, amit ha úgy adódik egyre nehezebb lesz elvágni. Az ilyen apró dolgok tartanak össze minket igazán.