Pray

28.

~I was your cure, but you were my disease.
I was saving you, but you were killing me~

~Harry Styles~

Aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Végig kellett gondolnom az egészet, de ez sem igazán ment, mert csak arra a pillanatra tudtam koncentrálni, mikor újra lehetőségem volt megízlelni ajkait. Azt a fél évet is nagyon nehezen bírtam ki nélküle, hiába volt száz meg száz lány, aki önként ajánlkozott fel, egyik sem tudta megadni azt, ami nekem kell. De ez, hogy nap mint nap látom, ott áll előttem de én nem érhetek hozzá félért egy kínzással. Tudom, hogy előbb utóbb szépen lassan végleg belehaltam volna ha nem történik ez meg, mindegy, hogy milyen körülmények közt. De a férfi büszkeségemnek nagyon jót tett, hogy ez alkalommal nem nekem kellett kezdeményeznem. Mondjuk ez is nézőpont kérdése. Megint én kerestem meg őt. Mindegy, hogy hányszor fogadom meg magamnak, hogy mostmár nem futok utána többet mindig történik valami, ami rávesz, hogy azonnal sutba dobjam a fogadalmam. Láttam, hogy milyen megtört volt a kórházban is és az, hogy nem jelent meg este a kaszinóban komoly aggodalmat ébresztett bennem. Már a kezdetektől tudom milyen fontos a munkája neki. Az még nem volt fura számomra, hogy hétközben nem találkoztunk, hiszen nem ez lenne az első, hogy a kisasszony kerülni próbál, de mikor Blake elmondta, hogy Tia elcserélte az estét már tudtam, hogy valami nincs rendben. Valószínűleg így is átlátszó volt a szándékom de jól jött egy kis elmaradt papírmunka ürügyként, hogy ránézzek. És hat nem bántam meg. Legalábbis most úgy érzem, de ez percek alatt megváltozhat. A múltat figyelembe véve ez sem változtat köztünk semmin. Mindketten csak magunkban rágódunk a másikkal nem beszélve. Fel voltam készülve rá, hogy így mégkevesebbet fogom látni. Így legalább nekem is van egy kis időm gondolkozni. Mert megint csak őrlődök. Olyan mintha a pokol és a menny között kéne választanom. A pokol amiben elem, amiben legjobb vagyok és ahol uralkodhatok. De ott van ő, a menny. Aki a felhők fölé repít csak egy pillantással is, viszont nagy árat kér. Ahoz, hogy megkapjam el kellene dobnom mindent ami vagyok. És még így is tőle függ a folytatás.
Mindegy mennyit gondolkozok ezen, sosem jutok semmire és már kezdek belefáradni, hogy valami olyanért küzdjek, ami talán sosem volt az enyém. Hiába akarom elhinni.

Nagyon fáradtnak éreztem magam, de az alvás lehetőségét már teljesen elvetettem. Oldalra pillantva láttam, hogy meg csak 6 óra volt, de gondoltam ha már így alakult kezdjük el a napot. Álmosan dörzsöltem a szemem, mikor felültem az ágyon. Erőt véve magamon egy frissítő zuhany után beültem a kocsiba és ahoz az emberhez mentem, akitől a legjobb tanácsot kaphatom jelen pillanatban. Az 1 órás autóutat élvezettel vezettem végig. Valahogy jól esett az utat szelni, kicsit olyan volt, mintha a kilométerekkel együtt a problémáimat is hátrahagynám. A már jól ismert kacskaringós utcákon kanyarodtam jobbra-balra, hogy elérjem az uticélom. Egy fehér sorház második ajtajához érkeztem meg. Felhajtottam a kocsibeállóra és kiszálltam az autóból. Ez az a ritka alkalmak egyike volt, amikor nem összeszorított állkapoccsal sétáltam az ajtó felé. Most nem voltam más mint Harry Styles. Nem a főnök, nem a ferfi akitől tartani kell. Csak egy ember. Legalabbis ilyenkor megengedhettem magamnak, hogy így érezzek.
Megálltam a barna fa ajtó előtt és egy halkabb kopogás után türelmesen vártam, amíg kinyílik előttem a nyílászáró. Lustán futattam végig tekintetem az előttem lévő ajtón, ami ugyan ápolt volt de már látható volt rajta az évek múlása. Nem volt időm a földig vezetni tekintetem, mert hamar kinyilt előttem.
- Kisfiam.- szólított meg édesanyám és azonnal egy meleg ölelésbe vont. Boldogan viszonoztam gesztusát és éreztem, amint a melegseg betölti az összes üresen tátongó űrt bennem, amelyek minden nappal egyre nagyobb részt mérgeznek meg a lelkemből.

Az évnek ebben a szakaszában nem túl jó hosszan kint időzni, így a rövid de annál kellemesebb köszöntés után a nappali középen tálaltam magam. Mosollyal az arcomon néztem körbe. A ház  szinte minden pontján megtalálható volt valami a gyermekkoromból. Egy fénykép, egy festmény, ami mindig is ott lógott a nappaliban, nem számít  milyen lakásban éltünk. Minden gyermekkori pillanat kezdett felelevedni bennem, ami melegséggel töltött el. Persze, mindenki azt gondolná, hogy valaki olyannak, mint én borzasztó körülmények közt kkellettfelnőnie, de ennek ellenére ez cseppet sem fedi a valóságot. Tökéletes volt minden pillanat, egészen addig amíg fel nem kellett nőmön annyira, hogy lássam mi rejlik e mögött. Édesanyám egész életében azon fáradozott, hogy semmit ne vegyünk észre apám mocskos dolgaiból és  meglepő milyen jól ment neki. Persze, ahogy telt az idő egyre több dolog feltűnt, ezek után pedig én is azon voltam, hogy a hugomnak ne kelljen ezzel foglalkoznia. Ábrándozásomból a gondolataim egyik főszereplője zökkentett  ki.
-Harryy... Hát te mit keresel itt?- ugrott a nyakamba a semmiből a kishúgom. Aki már nem is olyan kicsi. Világosbarna haja pontosan úgy keretezte arcát mint régen, de gyermekded vonásait már a nőiesebb vonalak váltották fel. Ő is egy gyors ölelésben részesített, majd elhúzódva tanulmányoztuk egymást. A mosoly, ami levakarhatatlanul ült arcán ragadós volt és én is hamar kuncogásban törtem ki, mikor sikoltozni kezdett a kezem alatt, amiért összekócoltam a hájat.
- Héj elég. Most csináltam meg.- nevetett elhúzódva és azonnal összeborzolt tincseit kezdte igazgatni.
- Hova mész?- kérdeztem, miután feltűnt, hogy felöltözve és hátitáskában áll előttem.
- Korcsolyázni. Jössz?
- Úgy nézek ki, mint aki korcsolyázni indult?- kuncogtam egy aprót a feltételezésén, amire ő mar csak egy grimaszt vágott és elindult az ajtó felé, amitől nem messze anya figyelt minket.
- Legközelebb szólhatnál, hogy jössz.- fordult még vissza, amire bólintottam majd egy gyors puszival elköszönt és kilépett az ajtón ezzel kettesben hagyva minket.
- Hozok egy csésze teát.- jelentette ki és már indult is a konyhába én pedig megelégelve az egy helyben álldogálást leültem a kanapéra és hátradőlve vártam, míg megkapom a meleg teám.

Még mindig új dolog nekem hazajönni, de magasan az egyik legjobb érzés az életemben. Pár hónapja vettem rá magam először, hogy édesanyám szemebe merjek nézni. Miután apámat elvitték pénzt kellett szereznem. Minden hónapban elküldtem egy összeget de évekig nem jöttem még csak a ház elé sem, mert tudtam, hogy kicsit sem lenne büszke, hogy az apám után én is beálltam a sorba és azokat a dolgokkal foglalkozom, amitől egész életemben óvva intett. Viszont ebben az időszakban szükségem volt valakire, aki nem csak meghallgat de 100%ban mellettem áll, anélkül, hogy bármiért elítélne. Megfogadtam Tia tanácsát és erőt vettem magamon.

Nemsokkal később már egymással szemben ültünk és kezdetét vette az a beszélgetés, amelyre bár szükségem volt, de tartottam is tőle. Több ezer kiló súly nyomta a vállam, ezer és ezer probléma, de ez az egy nem csak nehéz de fájdalmas is. Nem akarom piszkálni ezt a sebet de tudom, hogy muszáj mert lassan tényleg bele fogok bolondulni.

- Mi a helyzet kisfiam? Gondterheltebbnek tűnsz mint, álltalában.- kérdezte.
- Az is vagyok.- cinikus horkantás tört fel belőlem, majd már csak sóhajtani tudtam.
- A lány miatt vagy ilyen feszült?
A válaszom egy határozott igen lett volna, de ebben az esetben úgy éreztem nem kell semmit mondanom és nem nem is szívesen tettem volna. A figyelmem inkább a teámnak szenteltem és vártam, amíg maga jön rá a válaszra.
- Még mindig együtt dolgoztok?
- Igen. De így csak rosszabb. Utálom látni, hogy ennyire nem érdekli.- éreztem, amint a düh és a csalódottság kezd szétterjedni bennem, még úgy is, hogy csak beszelünk róla.
- Honnan veszed, hogy nem érdekli?
- Látom.
- Azt látod, amit mutat, ahogyan ő is azt amit te. Gondolj csak bele. Ha annyira nem érdekelné, mint mondod nem dolgozna veled, tudjuk, hogy miért.- a mondat vége már csak egész halkan hagyta el száját, de tudtam, hogy mire célzott.
- Ez bonyolult.
- Dehogy bonyolult. - kezét karomra tette, míg beszélt - Csak adj neki egy kis időt.
- Ugyan anya.- nevettem de ő továbbra is komoly arcal fürkészte enyémet jelezve, hogy teljesen komolyan gondolta mondanivalóját.
- Mennyi időt vesztegessek még erre az egészre?- kérdeztem lemondóan.
- Egy olyan embernek aki érzelemmentes világban nevelkedett biztosan meg kell harcolnia a sajátjaival. Főleg ha azok igaziak.-

Tanácsért jöttem, és kaptam is. A kérdés az, hogy hihetek e annyira benne, hogy megérje várnom.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Mielőtt végleg hazamentem volna még   megálltam a városba tankolni. A kocsikulcsal és a tárcámmal a kezemben sétáltam a pulthoz fizetni. Éppen odanyújtottam a benzinkutasnak a pénzt mikor valaki a nevemen szólított valahonnan oldalról. Oldalra fordítva a fejem nem kellett sokáig keresnem a hangforrást.
- Harry! Harry Styles! El sem hiszem, hogy látlak.- egy fekete hajú alacsonyabb lány sétált felem és mire elém ért nagyjából sikerült beazonosítanom.
- Laura?
- Igen. Nocsak már meg sem ismersz?- hamis mosoly jelent meg arcán, miközben megölelt. Laura Hicks az első barátnőim közé tartozott. Nem volt túl komoly a dolog de a többihez képest sokáig tartott.
- Hogy hogy itt látlak?- kérdezte, mikor elváltunk.
- Csak beugrottam elintézni valamit. Te? Itt laksz?
- Nem messze, igen.
- Nos, örülök, hogy láttalak.- próbáltam a lehető leggyorsabban és kedvesebben lezárni a dolgot de láttam a kiscsajon, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Már elfordultam a kijárat irányába mikor ismét utánam szólt.
- Összefuthatnánk később. Szívesén felidéznem azokat a régi szépidőket.- ajkát beharapva várt a reakciómra. Nagyon jól ismerem ezt a nézést. Egy féloldalas mosoly melett kértem el a számat, hogy később felhívhassam.

Az első dolog, ami eszembe jutott most is Tiana volt és talán ez ösztönzött rá a legjobban, hogy elkérjem a számát. Már csak dacból is. Nem tudom meddig próbálom még bizonygatni, hogy helyettesíthető más lánnyal, mikor ez már a legelső alkalommal sem jött be, de minden alkalommal megadom a lehetőséget magamnak. Még úgy is, hogy már az elején tudom, kudarcba fullad az egész.