Be Yourself

6. fejezet

Egy teremben voltam, ami tele volt idegen arcokkal. Mindenki beszélgetett, el volt a maga kis világában. Nyomultam át a tömegen, hátha találok valakit, akit ismerek. Kis keresés után, a terem bal szélén megláttam a szüleimet, ahogy éppen nevetnek valamin. Feléjük rohantam, majd átkaroltam őket.

Amint észrevették, hogy én vagyok az, ellöktek maguktól, szemükben undor csillogott. Próbáltam megszólalni, megkérdezni mi a baj, miért néznek rám úgy, mintha utálnának, de a szavak nem hagyták el a számat. Nem tudtam beszélni, az ajkaim összeragadtak.

Pánikolva körbe fordultam, nem értettem mi történik. A tömegben feltűnt Emma, Zack, Ashley, a teljes focicsapat, és Skyler. Hirtelen minden szem a teremben rám szegeződött, a beszédjük egyre hangosabb lett, a nevetést kiabálás váltotta fel. Éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben ver, a mellkasom szorít, ahogy megértettem mit kiabálnak.

Bűnös. Szégyen. Csalódás.

Próbáltam megállítani őket, de nem ment. Könnyek folytak le az arcomon, miközben próbáltam átlökni magamat a tömegen. Aki nem kiabált, nevetett. Volt, aki megragadta a karomat, nem akart elengedni. Azt kiabálták, hogy bűnhődnöm kell, amiért ellenkezem isten útjaival. Nem volt szabadulás. A tömeg egyre szorosabban maga köré zárt.

Nem kaptam levegőt.

Ekkor ébredtem fel. Hirtelen felültem az ágyon, levegőért kapkodva, könnyek folytak le az arcomon.

Csak álmodtam. Csak egy álom volt. Ezt ismételgettem magamban, miközben mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak. Nem sikerült.

A telefonomért nyúltam, éjjel 3 óra van. Gyorsan megkerestem a kontaktok között Emma telefonszámát, és megcsörgettem. 2 percig csak csörgött, de nem vette fel. Még próbálkoztam ötször, de semmi. Utána megpróbáltam Zacket hívni, elfelejtve, hogy ő éjszakára mindig kikapcsolja a telefonját.

- A picsába. – suttogtam.

A légzésem nem nyugodott és a könnyek is egyre erőteljesebben folytak le az arcomon. Gyorsan letöröltem őket, hogy egy kicsit tisztábban lássak, miközben görgettem a névjegyzéket. Hirtelen megálltam, Skyler neve csillant meg a képernyőn. Elvégre, azt mondta bármikor, nem igaz?

Nagyjából fél perce csöröghetett ki, amikor megszólalt egy hang a túl oldalon: - Alex? – szólt bele fáradtan Skyler.

Nem szólaltam meg. Nem tudtam. Még mindig levegőért kapkodtam, a sírás sem nagyon akar lenyugodni.

- Alex? – kérdezte.

- H-hé Skyler. – suttogtam.

- Te sírsz? – hallottam a hangján, hogy egyre éberebb: - Mi történt? Jól vagy?

A szabad kezemet végig simítottam az arcomon, próbálva nyugtatni a légzésem.

- N-nem, m-minden r-rendben. – mondtam, bár tudtam, ezzel még magamat sem tudnám meggyőzni.

- Alex. Figyelj a hangomra. – mondta: - Kövesd a légzésem. – tette hozzá, majd elkezdett számolni, én pedig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy követni tudjam. Egy kis biztatás és koncentráció kellett hozzá, de sikerült.

- Jobb már? – kérdezte, mikor hallotta, hogy már nem kapkodom a levegőt.

- M-már sokkal jobb. – suttogtam.

- Akkor most elmondod, mi történt? – kérdezte, hangjában hallottam az aggodalmat.

- Tudom, hogy hülye vagyok, amiért ilyenen kiakadok, de... - kezdtem, majd vettem egy mély levegőt: - volt egy rémálmom, és muszáj volt beszélnem valakivel.