Be Yourself

2. fejezet

Az egyetlen szenvedélyem az életben a foci. Már nagyon kis gyermekkorom óra űzöm, persze kipróbáltam más sportokat is, de egyik sem ragadt magával így. Introvertált embernek tartom magam, általában az idegeneknek nehezen nyílok meg és elég szégyenlősen viselkedem. Viszont amint jobban megismerem az adott embert, teljesen önmagamat tudom adni. Vagyis, majdnem teljesen.

A foci pályán viszont teljesen más a helyzet. Otthon érzem magam. Amikor a pályára lépek, valami megmagyarázhatatlan érzés fog el. Megtöltődök önbizalommal, elengedem magam és a gondjaimat, félelmeimet és élvezem, amit csinálok.

E még előtte, túl kell élnem egy matekot. Szerda, utolsó óra. Az ember végig szenvedi reggel nyolctól az unalmasabbnál unalmasabb órákat, és beraknak neki utoljára egy matekot. Mintha nem szenvedtem volna eleget.

Beérve a terembe körül sem néztem, helyet foglaltam és már kezdődött is a kínzás. Az egyetlen enyhítő körülmény az volt, hogy Zack is velem volt ezen az órán. Legalább nem egyedül szenvedtem.

Felsóhajtva a fejemet az asztalra tettem, remélve, hogy minél gyorsabban telik az idő. Az asztallap hűvös volt, ami enyhített kicsit az osztályteremben érezhető nyomott melegen.

- Miss. Miller. – szólított egy hang. Lassan felemeltem a fejemet, tekintetem találkozott Mrs. Bennett tekintetével, aki fejét rázva mérgesen nézett rám: - Szeretném, ha alvás helyett inkább megmondaná a táblán lévő példa eredményét.

Szégyenemben elpirultam. Fogalmam sem volt róla, miről van szó. A táblára néztem, hátha gyorsan fejben ki tudok számolni valamit, de a hirtelen jött stressztől teljesen leblokkolt az agyam. Segítségért könyörögve néztem a mellettem ülő Zack-re, aki tudatlanul megvonta a vállát. Nem hiába, egyikünknek sem erőssége a matek.

Amikor már azt hittem, ennyi volt és meghalok a megaláztatástól:

- 9, 42. – suttogta mögöttem egy hang.

- Szóval Miss. Miller? – kérdezte türelmetlenül a tanárnő.

- Ő, 9, 42? – inkább kérdeztem, mint mondtam.

Mrs. Bennett egy pillanatig nézett, majd felsóhajtott: - Helyes válasz. Ezen túl egyszer sem szeretném azon kapni, hogy alszik az órámon.

- Elnézést tanárnő. – mondtam halkan, az arcom még mindig égett.

Miután a tanárnő visszafordult a táblához, hogy folytassa a tananyag magyarázatát halkan felsóhajtottam és hátra fordultam. Fogalmam sem volt ki segített, de meg kellett köszönnöm, különben nehezen éltem volna most ezt túl. Megfordultam a székemen, és meglepetésemre Skyler-t pillantottam meg.

- K-köszönöm a segítséget. – suttogtam, halvány mosollyal az arcomon.

- Szívesen. – vigyorgott.

Kérdően néztem rá, de nem mondott semmi mást, tekintetét újra a táblánál magyarázó tanárra fordította.

Az óra hátralevő részében hiába is próbáltam koncentrálni, nem ment. Azon járt az agyam, amit Skyler mondott. Vajon ez most, hogy érthette? Viccből mondhatta, mint amikor én mondom a barátaimnak, hogy jönnek nekem, vagy komolyan gondolta? A gondolatmenetemből a csengő zökkentett ki. Miközben pakoltam a tanszereket a táskámba, valaki megérintette a vállamat. Skyler volt az.

- Még egyszer köszi Skyler, megmentettél. Jövök eggyel. – mondtam kínosan.

- Ugyan, neked bármikor. De ha mindenképp ragaszkodsz hozzá, megköszönheted egy kávéval. – kacsintott.