Be Yourself

40. fejezet

- Jó reggelt bajnok. – köszönt apa, ahogy beléptem a konyhába, majd felém nyújtotta az éppen elkészült reggelit.

- Jó reggelt. – köszöntöttem: - Még nem vagyok bajnok. – tettem hozzá mosolyogva.

- De az vagy! – vágta rá: - Viszont, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor úgy mondom, hogy ma az leszel. – mondta, hatalmas mosollyal az arcán, miközben én leültem a pulthoz, és enni kezdtem.

- Anya hol van? – kérdeztem.

- Korán elment itthonról, azt mondta, fontos dolga van. – mondta, majd a csalódott tekintetemet látva így folytatta: - Idővel el fogja fogadni. – nyugtatott apa, mire lesajnálón néztem rá. Őszintén kezdem azt hinni, hogy ez az 'idővel', az egész életemet jelenti.

- Beszéltél vele? Eljön ma? – jutott eszembe a beszélgetés néhány héttel ezelőttről.

*Visszaemlékezés*

Éppen úgy alakult az este, hogy mindhárman otthon voltunk, ezért apa javaslatára közösen vacsoráztunk. Nekem nem lett volna vele gondom, viszont tudtam, hogy anyának van. A tekintette mindent elárult.

- Szóval, mi a helyzet az iskolában?- törte meg a ránk telepedő, kínos csendet apa.

- Minden rendben, készülünk a döntőre. – feleltem erőltetett mosollyal az arcomon.

- És milyen a csapat? Még mindig a régi tagok vannak? – folytatta.

- Jött egy új tag év elején, de hamar felzárkózott, és beilleszkedett. Ő is nagyon jó játékos, szerintem, van esélyünk a győzelemre. - szóltam

- Örülök neki. – mondta, majd hozzátette: - Mikor is lesz?

- Jövő héten. Miért? El akarsz jönni? – csodálkoztam.

- Tervezem. – mosolygott: - Még egy bajnoki döntődet sem hagytuk ki, nem most fogom elkezdeni. – mondta, fél szemmel anyára pillantva, aki nem nézett fel a táljából.

- Az szuper lenne. – mondtam halkan.

- Vanessa, te mit gondolsz? – vonta be a beszélgetésbe: - Szabaddá tudod tenni magad?

Anya végre felpillantott a vacsorájából, és gondterhes arccal apára nézett, mintha nem tudná, mit mondjon. Végül, talán a bűntudata, talán az, hogy annak ellenére, hogy most nem tud velemi mihez kezdeni, az anyám, és legalább nyilvánosan úgy kellene viselkednie, így válaszolt: - Ki nem hagynám. Elvégre, minden bajnokin ott voltunk eddig. – majd összeszorított ajkakkal visszafordult a tányérjához, anélkül, hogy rám nézett volna.

Apa reményteljesen rám mosolygott, de nem tudtam átérezni az örömét. Addig nem, amíg a saját anyám a szemembe nem képes nézni.

*Visszaemlékezés vége*

- A múltkori eset óta nem jött szóba, de én hiszek benne, hogy félre tudja tenni a büszkeségét, és eljön. – felelte, majd terelni kezdte a témát: - Na de, ötkor kezdődik, ugye?

- Igen, szóval legkésőbb fél ötre legyél ott. – figyelmeztettem.

- Ne aggódj. Ott leszek. – mosolygott.

Viszonoztam a mosolyát, viszont tudtam, hogy még ha meg is ígéri, bármi közbejöhet a kórházban, ami miatt nem tud elszabadulni, ezért mielőtt észbe kaptam volna, a szavak csak úgy elhagyták a számat: - Miattam nem kell ám ott hagynod a kórházat. Tudom, hogy bármikor szükség lehet rád.