Be Yourself

20. fejezet

- Alex, már lassan egy hét eltelt, beszéljünk. Nem ignorálhatod a kérdést örökre.

- Jól vagyok. Ígérem. – mondtam erőltetett mosollyal az arcomon.

- Akkor miért nem tűnik úgy? – vonta össze a szemöldökét.

Igaza van. Tényleg nem vagyok jól. Amióta Kate megjelent a plázában, folyamatosan azt figyelem, hogy hol bukkan fel újra. Kezdek paranoiás lenni. Szerencsére, annyira velem van a jó Isten, hogy nem egy ebbe a suliba jött vissza, hanem a régibe, a csupa szív barátaihoz.

Érezhető volt a szarkazmus? Remélem.

Szóval, a lényeg, hogy nem igazán mentem sehova sulin kívül. Az utam a háztól a kocsiig, majd a parkolótól be az iskolába vezetett, majd ez visszafelé. Kerültem a beszélgetést, ha a vasárnapról volt szó, és legtöbbször ebédidőben is a könyvtárban voltam távol mindenkitől. Láttam a többieken, hogy nehezen érinti őket a dolog, de én általában így foglalkozom a problémákkal. Legalábbis, a saját magam által kreáltakkal. Ignorálom őket.

Viszont lehet, hogy kicsit túlzásba estem. Vegyük például Skyler-t.

Lassan az őrületbe fogom kergetni. A héten, iskolaidőn kívül egy percet sem töltöttem el vele, mert tudom, hogy mi lenne a téma. Én pedig nem szeretnék beszélni róla. Próbálok úgy tenni, mintha ez az egész meg sem történt volna.

- Mondom Sky, jól vagyok. Tényleg. – dőltem a szekrénynek felsóhajtva.

- Nézd, a többieknek hazudhatsz, mondhatod, hogy jól vagy. Lehet, hogy még el is hiszik. Viszont, engem nem fogsz átverni. Csak beszéljünk kicsim.

- Jól vagyok! – csattantam.

Meglepetten nézett rám. Még soha nem emeltem meg a hangomat, legalábbis nem rá és abban a pillanatban, hogy megtörtént megbántam. Mondani akartam valamit, de a szavak nem hagyták el a számat.

Skyler pár hosszú, szomorú pillantás után csalódottan felsóhajtott, majd az órájára nézett: - Mennem kell. – majd megfogta a könyveit és köszönés nélkül elsétált a kijárat felé.

Szememmel követtem távolodó alakját, míg be nem fordult a folyosón.

Felkaptam az edzőtáskámat, és elindultam az iskola, most már kiüresedett folyosóján. Ma van a bál napja, úgyhogy mindenki haza sietett, hogy készülődjenek az estére. Mindenki, kivéve a női focicsapat, mivel a téli szünet után, folytatódik a bajnokság, és az edző szerint, nem hagyhatunk ki többet, mint amennyit muszáj.

Én nem bánom, mert érzem, hogy szükségem van a mozgásra, hogy kiadjam magamból az elmúlt hétvégén történt feszültséget. Talán a három legrosszabb nap volt életemben. Ami pedig még egy lapáttal rátesz, hogy az óta Rebeccával sem beszéltem. A hétfői edzésen próbált szóba elegyedni velem, de Daniella tudtán kívül megmentett. Szerdán minél távolabb helyezkedtem tőle, mind az öltözőben, mind a pályán. Lehet, hogy gyerekesen viselkedem, de nem szeretném, hogy több problémát okozzon a kapcsolatomban, mint amennyit már okozott. Viszont elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb beszéljek vele.

- Sziasztok! – köszöntem, belépve az öltözőbe, majd leültem a szokásos helyemre. Rebecca mellettem ült, éreztem, hogy pillantása lyukat fúr az oldalamba, - valószínűleg meglepődött, hogy újra mellette ülök - de nem néztem rá, attól félve, hogy akkor mondd majd valamit.

- Szia Lexi. – vigyorgott Ashley: - Te is várod már a bált?

- Ó, nagyon. – mondtam erőltetetten, és a számra biggyesztettem egy kis mosolyt, visszafojtva a bennem tomboló dühöt. Dühöt? Már abban sem vagyok biztos, hogy mi ez: - De azért szomorú belegondolni abba, hogy már lassan fél év eltelt az utolsó évünkből. – tettem hozzá.