Be Yourself

22. fejezet

- Talán egy kicsit izgulok. – vallottam be Emmának, videochaten keresztül, miközben készülődtem.

- Talán? Innen látom, hogy remegsz. – nevetett: - Miért izgulsz ennyire? Azt hittem, találkoztál már a családjával.

- A szüleivel igen. – bólintottam: - Viszont, most mindenki ott lesz. Nagyszülők, nagynénik, unokatestvérek. Még a bátyja is. – sóhajtottam fel: - Mi van, ha nem kedvelnek?

- Kit érdekel? – vágta rá: - Az a lényeg, hogy Skyler kedvel. A többi nem számít.

- Lehet, hogy annyira nem fontos, de be kell ismerned, hogy nem lenne kellemes, ha egyikük sem szimpatizálna velem. – vontam össze a szemöldököm.

- Kétlem, hogy ez megtörténne, úgyhogy fejezd be az aggódást. – utasított.

- Értettem Dr. Jones. – vigyorogtam.

- Ma nagyon nem bírni veled. – tekerte a fejét.

- Valahogyan le kell vezetnem a feszültséget. – érveltem, miközben végig néztem magamon, majd átkutattam a táskámat, hogy semmit ne felejtsek itthon.

Végre, elérkezett karácsony napja. Ha azt mondom izgulok, még a negyedét sem írja le annak, amit valójában folyik bennem. Egyszerre vagyok izgatott, ideges, kíváncsi, már én magam sem tudom, mit érzek. Az első oka az, hogy négy éve volt utoljára, hogy bárkivel is töltöttem az ünnepeket. A második, hogy Skyler egész családja ott lesz, és nem szeretnék rossz benyomást kelteni. Az izgulások közepette pedig, hogy kicsit lenyugtassam az idegeim, és eltereljem a figyelmemet, felhívtam Emmát. Lassan három órája beszélünk.

- Oké, azt hiszem kész vagyok. – vettem kezembe a telefont.

- Jól nézel ki, úgyhogy nyugodj meg szépen és add önmagad. – mosolygott.

- Úgy lesz. – viszonoztam a mosolyát, majd az órámra néztem: - Lassan mennem kell.

- Oké. Majd mesélj. – vigyorgott.

- Mindenképp. – bólintottam, majd egy gyors elköszönést követően letettem a telefont.

Még egyszer utoljára leellenőriztem, hogy mindent elpakoltam-e, majd a táskámat a vállamra kapva lesiettem a lépcsőn.

Éppen a kabátomért nyúltam, amikor egy hang szólalt meg mögöttem: - Hát te meg hová készülsz?

- Apa? – fordultam felé meglepetten.

- Igen, én. – nevettet: - Szóval, hová ez a nagy sietség? Azt hittem együtt vacsorázunk.

Hát, ez most nem kicsit lepett meg.

- Micsoda? – kérdeztem.

- Ne legyél ennyire meglepve. – szólt halkan: - Arra gondoltam, hogy készíthetnénk valami vacsorát, aztán közösen eszünk, mint régen.

Felnevettem: - Pontosan miből szeretnél vacsorát készíteni?

- Biztosan van valami ehető a hűtőben. – érvelt.

- Na, ez az, ahol tévedsz. – nevettem fel, és egyre inkább kezdtem dühös lenni: - Soha nincs itthon senki rajtam kívül. Mindig csak pénzt hagytok itthon, hogy rendeljek valamit. Ha valami van is a hűtőben, az azért van, mert én megvettem, hogy mégis legyen itthon valami vész esetére. Viszont, biztosíthatlak róla apa, hogy semmi olyan nincs, amiből ünnepi vacsorát, vagy bármilyen vacsorát készíteni lehetne.

- Akkor rendelünk valamit. – ötletelt.

- Karácsony van. Minden zárva. – nevettem fel keserűen.