Be Yourself

36. fejezet

Az ébresztőóra fülsüketítő zajára keltem. Miután kelletlenül szundi módra állítottam, végre újra csend telepedett a szobára. Fejemet újra a párnába temettem, bár tudtam, esélyem sincs arra, hogy visszaaludjak.

Újabban rekord gyorsasággal telnek a napok. A végzős év nem könnyű. Mindenki a legjobbat szeretné kihozni magából, hiszen a legtöbbünknek céljai vannak. Vannak, akiknek az, hogy sikerüljön bekerülni a régen megálmodott egyetemre, vannak az olyanok is, mint én, akik inkább a sportra koncentrálnak, és persze vannak azok, akiknek mindegy, mert csak sodródnak az árral.

Ha a közeledő vizsgák nem lennének elég rémisztőek, alig pár hét, és itt van az országos döntő. A napokban újra neki kezdtem a rendszeres edzésnek, - persze több pihenővel, mint azt megszoktam, - abban a reményben, hogy a döntőben újra a csapatom élén állhatok, és szerencsére, eddig minden a tervek szerint halad. A térdem napról napra jobban bírja a terhelést, és tegnap már képes voltam végig csinálni a másfél órás edzést megszakítás nélkül, ami úgy gondolom, a sérülés óta az egyik legnagyobb mérföldkő, amit sikerült elérnem.

Miután elkészültem, és felfrissítettem magamat, már sokkal éberebb voltam. Mivel még volt egy kis időm indulás előtt, úgy döntöttem reggelizek, amit bevallom, nem mindig szoktam. A konyhához érve halk beszédet hallottam, de nem gondoltam bele semmit, hiszen tudtam, hogy apa itthon van. Viszont, amikor a pulthoz értem, meglepetten látta, hogy nem csak apa, hanem anya is ott ül, egy csésze gőzölgő kávéval a kezében, miközben halkan beszélget.

Az érkezésemre mindketten felém kapták a fejüket.

- Jó reggelt kislányom. – köszöntött anya mosolyogva, miközben a pultra helyezte a bögréjét, és elém lépve szorosan átölelt.

Őszintén bevallom, hogy az első két másodpercben átfutott az agyamon, hogy boldogan üdvözlöm. Aztán eszembe jutott, hogy lassan több, mint egy hónapja nem láttam, és nem is hallottam felőle, emiatt pedig felülkerekedett rajtam a szomorú, csalódott énem. A végső döfést pedig az adta meg, hogy úgy tett, mintha semmi sem történt volna, ezért egy szimpla köszönés helyett így szóltam: - Te meg mit keresel itt?

Érzékelhette a hangnememen, hogy nem egy szívélyes viszontlátás miatt kérdezem, mert hamar elhúzódott, és bűnbánó tekintettel nézett rám: - Tegnap este értem haza, de már aludtál, és nem volt szívem felkelteni. – felelte.

Felhorkantam: - Akkor sem szóltál, amikor elmentél. Most legalább tudom, hogy itthon vagy, anélkül, hogy szólnod kellene.

- Alex... - sóhajtott fel apa, aki az egész eddigi jelenetet csendben figyelte.

- Nem. – állította le anya: - Igaza van, szólnom kellett volna. – vetett rám egy óvatos pillantást. Apa védekezőn felemelte a kezét, úgy tűnt nem akarja szítani a tüzet, így csak csendben ült, és várta a fejleményeket.

- Persze, hogy igazam van. – háborodtam fel: - Nem teheted azt meg, hogy eltűnsz hetekig minden szó nélkül, nem is keresel, nem hívsz, nem üzensz, nem érdekel, hogy egyáltalán élek-e még...

- Persze, hogy érdekel. – felelte.

- Nem anya, mert akkor hívtál volna.

- Apáddal beszéltem. – érvelt.

- Ó! – szóltam: - Így mindjárt más. Tényleg. Elnézést. – tettem hozzá, majd az órára pillantottam. Ebből már nem lesz reggeli.

- Alex, meg kell értened, hogy...

- Nem. – szakítottam félbe: - Neked kell megértened, hogy nem járkálhatsz ki-be az életemben. Lehet, hogy az anyám vagy, de az is biztos, hogy messze nem úgy viselkedsz. Azt már megszoktam, hogy alig vagytok itthon, bár apa mentségére szóljon, hogy ő az elmúlt hónapban próbálta helyre hozni a hibáit. Illetve, legalább annyit meg szokott írni, ha elmegy a városból.