Be Yourself

28. fejezet

Két hét telt el a sérülés óta. A mankóval való közlekedés megkeseríti az életemet, és ha ez még nem is lenne elég, már kezdek rosszul lenni a mozgás hiányától is. Persze kötelező fizikoterápián részt kell vennem, de az szinte semmi ahhoz képest, amennyit a sérülés előtt mozogtam.

Éppen az orvosi szobában ültem az ágyon, várva a nem rég elkészült röntgen eredményére. A sérült lábamat az ágyra fektetve pihentettem, míg a másik lazán lelógott az ágyról.

Türelmetlen voltam.

Az előző vizsgálaton kiderült, hogy nem komoly a károsodás, ami nagy megkönnyebbülés volt a részemről, de még mindig hosszadalmas a gyógyulási folyamat. A térdem még mindig fáj, bár már nem elviselhetetlenül, ami egy lépés előre.

Hosszas várakozás után, végre kinyílt az ajtó, és az orvosom lépett be, mögötte az asszisztensével. Miután betették maguk mögött az ajtót, és váltottak pár halk mondatot egymás között, amiből szinte semmit nem hallottam, az asszisztens leült az asztalhoz, az orvos pedig mosolyogva felém fordult: - Szép napot Alex. – köszöntött.

- Jó napot Dr. Chase! – viszonoztam a mosolyát. Dr. Chase apa közeli barátja. Együtt dolgoztak, mielőtt apát előléptették, így szerencsére ismerem. Sokkal nyugodtabban ülök itt, hogy tudom, minden, amit mondani fog csak a színtiszta, kíméletlen igazság, legyen az jó, vagy rossz.

- Hogy van a térded? – kérdezte, miközben átnyújtotta a röntgen képeket az asszisztensnek, majd közelebb lépett az ágyhoz, és megállt mellettem, és mozgatni kezdte a térdemet jobbra-balra. Nem fogok hazudni, fájt.

- Már kevésbé fáj, mint utolsó alkalommal, de néhány mozdulatnál erősen beszúr. – szóltam. Dr. Chase csak hümmögve bólintott, majd folytatta, és végül olyan pozícióba helyezte a lábamat, hogy akaratlanul felkiáltottam: - Mint például ennél. – haraptam az ajkamba.

Nevetve lépett odébb az ágytól, majd – a már falra kiakasztott röntgenre nézett – és alaposan szemügyre vette.

- Szóval... - pillantott rám néhány pillanat elteltével: - ... a jó hír, hogy egész szépen gyógyul, viszont a teljes gyógyulásig még szükség lesz időre. A jelenlegi rögzítő helyett, kapsz egy jobbat, egy erősebbet, ami segíteni fog abban, hogy tudj mankó nélkül mozogni, rendesen sétálni. – szólt, én pedig izgatottan bólintottam.

- Viszont, ha valami szokatlant éreznél, esetleg visszatérne a korábbi fájdalom, akkor sajnos vissza kell térni a mankóhoz, hogy ne okozzunk nagyobb kárt a térdedben. – folytatta, majd az asszisztens lépett az ágy mellé, átnyújtva a dokinak egy dobozt, aki azt megköszönve átvette, majd kiszedte belőle a rögzítőt: - Szóval, ez egy merevítős szerkezet, légáteresztő anyagból. Az a funkciója, hogy általa a térded kisebb terhelést kap, így könnyebben tudsz mozogni. – mondta, miközben feltette a térdemre az új rögzítőt, én pedig bólintva vettem tudomásul minden szavát, de tudtam, igazán nem ért el a tudatomig, amit mondott, hiszen izgatott voltam amiatt, hogy újra rendesen járhatok.

- Kész is. – csapta össze a tenyerét elégedetten, majd az asszisztenséhez lépett, aki átnyújtott neki egy papírt. Miután visszaért hozzám, átnyújtotta a cetlit, és folytatta: - Két hét múlva várlak vissza, megnézzük, mennyit gyógyul addig a térded, és ha minden jól alakul, már nem sokára újra sportolhatsz rendesen. – szólt.

- Rendben, köszönöm. – mosolyogtam, majd türelmetlenül mocorogni kezdtem az ágyon, készen állva arra, hogy újra sétáljak. A doki látta rajtam az izgatottságot, mert csak halkan felnevetett, majd kinyújtotta felém a kezét, hogy segítsen leszállni. Amikor a lábam talajt ért, megkönnyebbülés futott végig az egész testemen. Furcsa volt, és kicsit fájt is, de mind emellett, elképesztően boldog voltam.