Be Yourself

8. fejezet

Miután kiszálltunk a kocsiból, hogy sétáljunk egy kicsit, a közeli parkban lyukadtunk ki. Csendes éjszaka volt, a Hold és a csillagok fénye világította be az eget, melynek képét egy árva felhő sem zavarta meg.

Az egész séta alatt egy szót sem szóltunk egymáshoz, de ez nem zavart. Éreztem, hogy Skyler elveszett a gondolataiban, így nem szerettem volna megzavarni benne. Sok minden történt a mai nap, a helyében én is szeretném rendbe tenni a gondolataimat.

Idővel leültünk az egyik közeli padra. Sky olyan közel ült hozzám, hogy a combjaink összeértek. Éreztem a testének melegét, és picit oldalra pillantva láttam, hogy kényelmesen hátradől és lehunyja a szemét.

Úgy gondoltam ideje megtörni a csendet: - Szóval, hogy tetszett a meccs? - kérdeztem.

- Élveztem. Jó volt a hangulat. - mosolyodott el, most először pillantottam meg a gödröcskéit az arcán.

- Örülök neki. - viszonoztam a mosolyát: - Nem nagyon szoktalak látni sporteseményeken. - tettem hozzá.

- Nem nagyon szoktam járni sporteseményekre. - nevetett fel most már felém fordulva.

- Miért nem? - kíváncsiskodtam. Elvégre Skyler az egyik legnépszerűbb lány az iskolában és rajta kívül szinte mindenki részt vesz minden eseményen, amin csak lehet, a legtöbbjük azért, hogy villogtassa a státuszát, míg mások azért, mert szeretnék kiélvezni a gimnáziumi éveiket.

- Leginkább azért, mert nem volt ki miatt részt vegyek. Eddig egyszer voltam egy kosár meccsen, az is Ruby miatt volt. Tetszett neki az egyik játékos, ezért elrángatott magával Sam-et és engem, hogy ne kelljen egyedül mennie. - gondolt vissza.

Felnevettem.

- Viszont, most már biztosan többet fogok járni. - vigyorgott rám.

- Miért? – vontam össze a szemöldököm.

- Most már van ki miatt. – kacsintott.

Elpirulva oldalra pillantottam. Valamiért mindig képes olyan dolgokat mondani, vagy tenni, ami miatt elpirulok. Egyre kínosabban érzem magam emiatt főleg, mert van egy olyan érzésem, hogy szándékosan teszi.

Amikor éreztem, hogy már nem ég annyira az arcom, kicsit oldalra pillantottam. Szeme az eget kémlelte, a hold fénye tükröződött benne. Az arcvonásai nyugodtak voltak, úgy nézett ki, mint aki hirtelen megszabadult a világ összes terhétől. Szőke haja lazán feküdt a vállán, ajka pedig apró mosolyra húzódott.

Gyönyörű.

Hirtelen felém, fordította a fejét és meglepődve nézett rám.

- Ezt hangosan mondtam? - kérdeztem döbbenten, válaszul pedig csak mosolygott. Éreztem, ahogy az arcom vörösödik. Természetesen, én vagyok annyira béna, hogy random dolgokat kijelentek, ráadásul akaratlanul. Viszont Skyler nem bánta, mert a következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy a fejét a vállamra fekteti.

Így ültünk egy darabig.

- Tudod, már bánom, hogy nem ismertelek meg hamarabb. – törte meg a csendet.

- Igen, én is bánom. - feleltem: - Élvezem a társaságodat. – tettem hozzá.

- Ezzel nem vagy egyedül. Én is élvezem a társaságom. – viccelődött.

- Hé! – löktem meg játékosan.

- Csak vicceltem. – mosolyogott: - Én is élvezem a társaságod. – felelte őszintén.

Ez a gondolat már nekem is megfordult a fejemben. Bár évek óta kedvelem Skylert, mostanáig nem ismertem személyesen. Az elején attól féltem, hogy esetleg elutasító lesz velem szemben, vagy csak nem érdekli a társaságom. Meg persze, ott vannak a társadalmi különbségek is. Egy ilyen lánynak, mint Skyler, soha nem kellene egy olyan lány, mint én.

Hihetetlen, hogy ez alatt a pár hét alatt milyen közel kerültünk egymáshoz és mennyivel szabadabbnak, magabiztosabbnak érzem magam körülötte. Amilyen véleményeket eddig kialakítottam vele kapcsolatban, többségben megdőlni látszottak. Például, ha pár héttel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy egy nap ilyen helyzetben leszek Skyler Evans-el mint most, biztos, hogy kinevetem. Akkor még nem hittem, hogy ez lehetséges és mégis itt vagyunk.

Gondolataimat Skyler ásítása szakította félbe.

Halkan felkuncogtam: - Csak nem elfáradtál?

- Tudsz hibáztatni? Hosszú nap volt és túl kényelmes a vállad. - vágott vissza.

- Gyere, haza kísérlek. - emeltem fel a fejem.

- Még nem akarok haza menni. - ellenkezett.

- Sky, alig bírod nyitva tartani a szemedet. - mosolyogtam.

Néhány másodpercig még maradt a pozíciójában, azon gondolkodva mi legyen most, majd felsóhajtott: - Legyen.

Elkísértem a házuk bejáratáig. Éppen készültem arra, hogy elköszönök tőle, amikor megszólalt: - Ugye nem gondoltad komolyan, hogy hagylak ilyenkor egyedül haza vezetni? - kérdezte.

- Mi? - kérdeztem meglepetten.

- Gyere. - ragadta meg a karomat, és húzott be a házukba: - Ma nálam alszol.

Elkerekedett szemmel figyeltem az előttem sétáló lányt. Egy pillanatot sem adott arra, hogy ellenkezzek vagy egyátalán belegyezzek a dologba, csak megragadott a csuklómnál fogva és az emelet felé vezetett. Az egész hát sötét volt, bár ez ilyen késői órában nem volt meglepő.