A főnix legendája

4. fejezet

A másnapi reggelinél Penelope kíváncsi tekintetét érezte magán. A tegnap esti beszélgetésüket ugyan lezárták, de barátnőjében még maradt kérdés valamivel kapcsolatban. Egy ideig csendben ették az ételt, bár Raelynn szíve szerint kiköpte volna, ugyanis borzasztó íze volt. Próbált nem gondolni rá, és csak leerőltetni a gyomrába az ételnek nem nevezhető moslékot, de nem ment. Így feladta a küzdelmet és Penelopét figyelte, aki épp Michellel és egy másik novícia lánnyal beszélt. Barátnője a tegnap este után tudott mosolyogni, és boldog lenni, ami melegséggel töltötte meg Raelynn szívét is. Kicsit csodálta is ezért barátnőjét, elvégre nem kis teher lehet annak a gondolata, hogy hamarosan férjes asszony lesz.

Raelynn megrázta a fejét és sóhajtott egyet. Mivel tegnap este nehezen tudott elaludni, a kevés alvástól kimerültnek érezte magát. Az öltözködéskor ugyan locsolt az arcára hideg vizet, de úgy tűnt ez nem volt elég. És mivel semmilyen szert nem ismert, aminek hatására erejének tejében érezhetné magát, ezért próbált nem aludni a reggelije felett.

Amikor a többi novícia is befejezte az evést – köztük Penelope is – felálltak és megindultak, hogy a reggeli utáni szabad órájukat, amiket a nővérektől kaptak most, kihasználják. Raelynn és Penelope a boltíves folyosón ültek és kifelé bámultak a kertbe, ahol jelenleg egy lélek sem volt. Az ég kékszínű volt, a nap pedig alacsonyan járt az égen, még a madarak sem repültek. A horizont tiszta volt és nyugodt. A fák széttárták lomkoronáikat, és minden zöldellet a tavaszi levegőben. Még a virágok illata is elbódította Raelynn érzékeit, a nyugalom teljesen magához vonzotta őt.

Egy ideig ők is csendben voltak és Raelynn a nyakában lévő nyaklánccal babrált. Ma reggel találta a ládájában, és semmi érdekessége nem volt. Egy arany keretbe foglalt vörös színű kő csillogott, és még barátnőjének sem mutatta meg. Egészen szépnek találta, bár fogalma sem volt, honnan van neki ilyenje, nem emlékezett rá, hogy kitől kaphatta a nyakéket. Talán az apja rejtette el évekkel ezelőtt, amikor idekerült, és elfelejtett szólni erről.

- Az micsoda? – Kérdezte hirtelen Penelope.

- Ez? – Egy bólintás volt a válasz. – Reggel találtam a ládámban, és mivel tetszik felcsatoltam a nyakamba.

- Honnan van?

- Nem tudom – ingatta a fejét és a hátát nekidöntötte az boltíves ablaknak, amiben épp ült. A hideg kő simogatta a hátát.

Penelope ma is nagyszerűen nézett ki, mosolyodott el magában. Bár már a reggelinél is feltűnt ez neki, most több ideje volt őt végigmérni. Mézszőke haja és csillogó szemei a nyarat idézték számára, és a nyugalom, amely Penelope arcán ült méltóságteljesen, sokkal idősebbé tették a lányt. Bárcsak ő is ilyen lehetne, kívánta magában, de tudta, önző kívánságait felesleges hajszolnia. Bármennyire is akarta volna, az ő hevesebb természete sosem lenne ilyen méltóság teli, vagy nyugodt.

Sóhajtott egyet és lehunyta a szemeit.

Egyszer csak Penelope szólalt meg: - Miért mondta azt tegnap este Helena főnővér?

Kipattantak a szemei, és elhúzta száját.

- Majd később elmondom.

Ez nem volt válasz, és ő is tudta. Ám itt, ahol bárki meghallhatja ezt, nem fogja elmondani. Saját magát sodorná ezzel bajba, ezt pedig nem szeretné. Az előző alkalommal is nagyon megbánta, amit tett, nem szeretne megint a saját hibájának az áldozata lenni. Szíve szerint elmondta volna most is, de itt nem lehet.

- Raelynn – figyelmeztette őt – Ígérd meg, hogy elmondod.

- Ígérem.

Ezután nem sokkal megindultak a kolostor másik végébe, hogy megkezdjék a tanulmányaikat a mai napra. Penelope pillantása, amelyet néha észrevett, azért elárulta, hogy a válaszadást nem kerülheti el, és ezzel sajnos ő is tisztában volt. Már csak kellene egy hely, ahol nyugodtan, kíváncsi fülek hallgatózása nélkül mondhatja el azt, amit szeretne.